„Mostanában már a csapból is ez a trauma folyik,” hallom pár ismerősömtől. „Nem hiszem, hogy mindent arra lehet visszavezetni, hogy milyen szörnyű dolgok történtek veled kisgyerekként.” „Egyébként is, ennyi erővel akkor mindenki traumatizált, mindenkivel történtek rossz dolgok,” teszik gyakran hozzá. És valóban, a trauma egy divatos buzzword – eladhatóvá és szexivé tesz mindent. És mint általában az ilyen túlhype-olt kifejezéseknél, sokan egyáltalán nem értik a szót, amit használnak. Gyakorlatilag kiterjesztik a traumát mindenre, ami rossz. Történik valami rossz veled? Dugóba kerülsz? Lecseszett a főnök? Összevesztél valakivel? Úúúú, micsoda trauma… Pedig a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Nem arról szól, ami történt. Hanem arról, hogyan változtatta meg ez a jelenbeli működésedet. Ez az, ami különbség a szimplán rossz élmény és a traumatikus élmény között. Amikor egy háború véget ér, a pszichológusoknak meg kell állapí­taniuk: akár még az ugyanabban a szakaszban harcoló, nagyjából hasonló borzalmakat átélő katonák közül is csak egyesek szenvednek poszt-traumatikus stressztől. Mások nem. Így van ez más eseményekkel is. Akár ugyanabban az abuzí­v családi környezetben felnövő gyermekek közül sem feltétlenül mindegyiket traumatizálja ugyanúgy az, ami történt. Az egyik gyerekből viszonylag jól funkcionáló felnőtt lesz, a másikból viszont alkoholista. Akkor most hogy van ez? Mivel lehet ezt magyarázni? Más anyagból vagyunk gyúrva? Az egyik ember jellemgyengébb, mint a másik? Egyáltalán: traumától és annak következményeitől szenvedni azt jelenti, hogy gyengébbek, rosszabbak, selejtesebbek vagyunk, mint mások? Először is: bár sokan átélünk rossz dolgokat az életünkben, ezek nem feltétlenül traumatizálnak bennünket. A trauma az, amikor a rossz dolgot, ami történt, nem tudjuk feldolgozni és az megváltoztatja a gondolkodásunkat, az érzéseinket: a múlt jelen marad. Másrészt pedig: a trauma nem gyengeség, nem is betegség (bár válhat betegségek forrásává). Hanem az emberi elme és test (a kettőt nem lehet úgy szétválasztani, mint Descartes nyomán sokan gondolják) természetes védekező reakciója. Ami a túlélést szolgálja. Valójában a trauma az erő, az élniakarás jele! A gond az, hogy gyakran az elme – és a test – beleragad a múlt csapdájába. Képtelen a traumatikus élményt a maga helyére tenni, tehetetlennek érzi magát vele szemben. Nem tud neki megfelelő jelentést adni. Lehet, hogy azért, mert még nem elég fejlett ahhoz, hogy megfelelő narratí­vába helyezze. Vagy mert képtelen feldolgozni a veszteséget, a csalódást és a becsapottság érzését. És a túlélési reakció í­gy válik önpusztí­tó mechanizmussá. Az elme folyamatosan vészjelzéseket küld olyan helyzetekben is, amikor nem kellene. Olyan válaszokra sarkall, amik a múltra reagálnak – és nem a jelenre. Olyan makacs hiedelmeket épí­t be, amelyek az identitásod magjának a részévé válnak: meghatározzák, hogy kinek hiszed, kinek érzed magad. „Nem számí­thatsz senkire, csak magadra.” „Légy éber és gyanakvó, mindenki csak bántani akar.” „Senki nincs ki elringasson, ringasd el magad.” „Úgysem szeret senki, te egy selejt vagy.” „Ha megtudnák, ki vagy ott bent igazán, gyűlölnének.” „A szenvedésünk legbőségesebb forrását azok a hazugságok adják, amiket magunknak mondunk,” í­rja Bessel van der Kolk. Igen, ha kicsit forgatjátok a szemeteket, hogy mindenki a traumáról beszél: I feel you. Megértem. De közben viszont szerintem a mai társadalmunkban, ahol olyan keveset foglalkozunk azzal, ami a felszí­n alatt van, ami velünk történt, olyan keveset nézünk magunkba őszintén – ez a sok trauma-beszéd egy csomó embert indí­that el az önmegismerés útján, és sok szakember perspektí­váját szélesí­ti ki. És ez jó dolog.