A rendszeres olvasók bizonyára észrevették: elnémultam egy időre.
Az oka ennek elsősorban az volt, hogy kihasználva az ausztráliai konferencia/munkaút nyújtotta lehetőséget, elutaztam a szomszédos Új-Zélandra – ahova önerőből soha nem jutnék el. És ahol a hátizsákommal bevettem magam a hegyek közé, és számos lélegzetelállító túrán vettem részt.
A 10 óra időeltolódás mellett az írást az is akadályozta, hogy a hegyek között nem nagyon van Net. Digitális detox. Ami, őszintén megmondom nektek, nagyon jól esett.
Idegenek találkoznak a hegyi menedékházakban – és láss csodát, nem a telefonjukat nyomogatják, hanem beszélgetnek egymással. Megosztják az életüket. Együtt figyelik, ahogy a fenséges Aoraki irdatlan, gleccser-szabdalta hegyormáról morajló lavinák indulnak útnak. És ahogy a Nap tündöklő fénye rózsás-aranyban füröszti a Mount Tasman havas csúcsát.
Nem kellett youtube-videókat nézegetni, vagy agyatlanul pörgetni az instát: a természet játszotta a maga megunhatatlan drámáit. És a csend többet mond minden szónál.
Végtelen hálát éreztem, amikor egy izzasztó, meredek kapaszkodó végén visszatekintettem a gleccserek vájta, folyók termékenyítette völgyekre. Ahogy a zuhogó esőben, bőrig ázva, fáradtan is megálltam gyönyörködni, ahogy a misztikus ködből kibontakozik a Mackenzy tó. Amikor láthattam, amint Milford Soundnál a szivárvány minden színében pompázó vízesések zuhognak alá több száz méteres magasságból a tengerbe. Amikor elheverhettem az aranyló mezők selymes füvében és hallgathattam a tücskök szelíd zenéjét.
Elbeszélgettem a Mueller Hut gondnokával, aki maga is gyakorló meditálóként vonult el a világ zaja elől a gleccserek és sziklák honába. Inspirálóan hatott rám az a derűs nyugalom és béke, ami a lényéből áradt. Remélem, én is haza tudok belőle vinni valamit az emberek zajongó-tüsténkedő-nyüzsgő-fecsegő világába, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Amikor ezeket a sorokat írom a reptéren, átszállásra várva, vegyes érzések töltenek el. Egyrészt nagyon szeretném már megölelni a feleségemet. De a hazatérés… az más tészta. Bár szeretem a hazámat, de vajon kell ez nekem? Vajon tényleg vissza akarok térni abba a toxikus mocsárba, amivé Magyarország vált? Ami nap mint nap mérgezi az elménket? Vajon van értelme folytatni azt a sziszifuszi küzdelmet, vajon van értelme irogatni a posztjaimat és cikkeimet, szervezni a rendezvényeket, gyártani a filmeket? Dacolva a többség ellenséges, süket közönyével, a törtető középszer ostoba rosszindulatával?
