„… az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
József Attila Thomas Mann üdvözlése az egyik kedvenc versem. Már gyerekként is tetszett. De idővel egyre jobban kedvelem. Újabb ízeket, újabb színeket, újabb árnyalatokat fedezek fel benne. Hiszen változom én is, a vers olvasója. És változik a világ, amiben élünk. A világ, ami egyre baljósabban hasonlít ahhoz, amiben József Attila és Thomas Mann élt – fehérek közt pár európai.
Régen még nem értettem, nem fogtam fel teljesen, hogy mi is a különbség az igaz és a valódi között. Kétszer kettő az négy: ez a valóság – és ez az igazság. Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy lehet úgy is hazudni, ha az ember folyamatosan csak a valódit mondja.
Hogy a „valóságot” az ember úgy képes átformálni a maga képére, hogy gyakran még ő sem veszi észre, hogy hazudik. Az elme kifinomult hazugságok hálójával képes körülvenni saját magát, amelyek tökéletesen racionálisak és valóságosak.
De mi is az a különös minőség, amitől a puszta valóság kifejezése igazsággá válik? És aminek a hiányában lehet ugyan logikailag helyes, vagy tapasztalatilag igazolható egy kijelentés, mégis hazugság?
Erre a kérdésre bizonyára több válasz is adható.
Számomra egy új választ nyújtott nemrég, amikor elolvastam A. H. Almaas gondolatát: „Csakis az együttérzés jelenlétében engedi meg az ember magának, hogy meglássa az igazságot.”
Ez egy mély igazság – az igazságról.
Lehetsz rendkívül intelligens ember, aki játszva old meg bonyolult matematikai problémákat. Lehetsz tudós, aki nagyon ért a valóság empirikus, kísérleti vizsgálatához és a kör négyszögesítéséhez. Lehetsz tehetséges művész, aki zseniálisan új stílusával sokkolja a műértő közönséget. Vagy népszerű politikus, esetleg jogvédő, aki harcol az igazságáért.
De hogy a tudásod bölcsességgé, a valóságod igazsággá érlelődjön – ahhoz bizony szükséged van arra, hogy megnyisd a szívedet más emberek szenvedése – és saját magad szenvedése előtt. Mert az együttérzés mindig a saját magunkkal való együttérzéssel kezdődik. Azok az emberek, akiket „önzőnek” bélyegzünk, gyakran saját magukkal sem képesek együttérezni. Elszigetelődtek saját maguktól – hazudnak maguknak is.
Végtelen önáltató monológjaikban nem képesek a párbeszédre. Nem képesek odafordulni a másik emberhez, és nem képesek megérteni az ő igazságát. Ami nem feltétlenül az, amit mond: gyakran köze nincs hozzá. Amit mond, abban lehet, hogy nincs igaza. De az ember igazsága gyakran az, amit nem mond ki. A szavak mögött lévő szenvedés. Az együttérzés az, amikor megértjük, hogy ez a szenvedés egyetemes. Olyan, mint egy föld alatti folyó, amelybe mindannyian gyökeret eresztünk, mint a fák.
Ahol nincs együttérzés – ott nincs igazság. Ahol nincs igazság, ott nincs gyógyulás.
Az együttérzés lehetővé teszi, hogy elviseljük a fájdalmat és a félelmet. És az igazság bizony gyakran fájdalmas és félelmetes. Sérülékennyé tesz bennünket. És a sérülékenységet csakis úgy viselhetjük el, ha bizalmat érzünk a másik iránt. Ahol nincs együttérzés, ott nincs bizalom, hogy kimondjuk az igazságot.
„… a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”
(notes to myself)
