„… az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” József Attila Thomas Mann üdvözlése az egyik kedvenc versem. Már gyerekként is tetszett. De idővel egyre jobban kedvelem. Újabb í­zeket, újabb szí­neket, újabb árnyalatokat fedezek fel benne. Hiszen változom én is, a vers olvasója. És változik a világ, amiben élünk. A világ, ami egyre baljósabban hasonlí­t ahhoz, amiben József Attila és Thomas Mann élt – fehérek közt pár európai. Régen még nem értettem, nem fogtam fel teljesen, hogy mi is a különbség az igaz és a valódi között. Kétszer kettő az négy: ez a valóság – és ez az igazság. Időbe tellett, amí­g rájöttem, hogy lehet úgy is hazudni, ha az ember folyamatosan csak a valódit mondja. Hogy a „valóságot” az ember úgy képes átformálni a maga képére, hogy gyakran még ő sem veszi észre, hogy hazudik. Az elme kifinomult hazugságok hálójával képes körülvenni saját magát, amelyek tökéletesen racionálisak és valóságosak. De mi is az a különös minőség, amitől a puszta valóság kifejezése igazsággá válik? És aminek a hiányában lehet ugyan logikailag helyes, vagy tapasztalatilag igazolható egy kijelentés, mégis hazugság? Erre a kérdésre bizonyára több válasz is adható. Számomra egy új választ nyújtott nemrég, amikor elolvastam A. H. Almaas gondolatát: „Csakis az együttérzés jelenlétében engedi meg az ember magának, hogy meglássa az igazságot.” Ez egy mély igazság – az igazságról. Lehetsz rendkí­vül intelligens ember, aki játszva old meg bonyolult matematikai problémákat. Lehetsz tudós, aki nagyon ért a valóság empirikus, kí­sérleti vizsgálatához és a kör négyszögesí­téséhez. Lehetsz tehetséges művész, aki zseniálisan új stí­lusával sokkolja a műértő közönséget. Vagy népszerű politikus, esetleg jogvédő, aki harcol az igazságáért. De hogy a tudásod bölcsességgé, a valóságod igazsággá érlelődjön – ahhoz bizony szükséged van arra, hogy megnyisd a szí­vedet más emberek szenvedése – és saját magad szenvedése előtt. Mert az együttérzés mindig a saját magunkkal való együttérzéssel kezdődik. Azok az emberek, akiket „önzőnek” bélyegzünk, gyakran saját magukkal sem képesek együttérezni. Elszigetelődtek saját maguktól – hazudnak maguknak is. Végtelen önáltató monológjaikban nem képesek a párbeszédre. Nem képesek odafordulni a másik emberhez, és nem képesek megérteni az ő igazságát. Ami nem feltétlenül az, amit mond: gyakran köze nincs hozzá. Amit mond, abban lehet, hogy nincs igaza. De az ember igazsága gyakran az, amit nem mond ki. A szavak mögött lévő szenvedés. Az együttérzés az, amikor megértjük, hogy ez a szenvedés egyetemes. Olyan, mint egy föld alatti folyó, amelybe mindannyian gyökeret eresztünk, mint a fák. Ahol nincs együttérzés – ott nincs igazság. Ahol nincs igazság, ott nincs gyógyulás. Az együttérzés lehetővé teszi, hogy elviseljük a fájdalmat és a félelmet. És az igazság bizony gyakran fájdalmas és félelmetes. Sérülékennyé tesz bennünket. És a sérülékenységet csakis úgy viselhetjük el, ha bizalmat érzünk a másik iránt. Ahol nincs együttérzés, ott nincs bizalom, hogy kimondjuk az igazságot. „… a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk” (notes to myself)