„Most mit értem el én az életben?” – teszi fel a kérdést sok ember.
Ennyi idősen más már… és akkor jönnek az összehasonlítások.
Másnak már van kocsija, lakása, gyereke, párja, diplomája, Nobel-díja, karrierje, ötmillió lájkja. Mindenki behelyettesíti azt – ami neki NINCS. De másnak van.
És az összehasonlítás pergőtüzének áldozatául esik minden, ami neki VAN.
Mi több, áldozatul esik az önbecsülés is. Eltorzul az identitás.
A „másokkal” összehasonlítás vallatólámpájának fényénél abszolút senkivé válunk.
„Én vagyok az ember, akinek semmi nem sikerül.”
„Senki vagyok.”
„Nem kellek senkinek.”
„Szar anya/apa vagyok.”
A hiedelem, hogy az élet valamiféle verseny, egy folyamatos hajsza, aminek az értékét az határozza meg, hogy a többi versenyzővel összehasonlítva mi milyen teljesítményt nyújtunk az előre meghatározott kategóriákban – rengeteg ember életét teszi pokollá.
Nem csak az övékét, de másokét is. Hiszen ha az ember az életet egy örök versenyként fogja fel, akkor a körülötte lévő embereket vetélytársnak tekinti. Akiket nem meggyőzni, hanem legyőzni kell. Akikkel nem együttműködni kell, hanem vetélkedni. Akik vagy eszközök, vagy akadályok. Mások boldogulása nekem nem örömforrás, hanem szorongás és irigység forrása.
És aki a saját önértékelését függővé teszi attól, hogy másokkal szemben hogyan teljesít, az ritkán képes a valódi együttérzésre. Hiányzó önbecsülését a megszerzett vagyonnal és hatalommal, rangokkal és címekkel, hírnévvel és elismeréssel helyettesíti. És másokat is azon keresztül ítél meg, hogy ezekkel vajon rendelkeznek-e.
Ha megnézitek azokat a súlyos önértékelési gondokkal küzdő, belül törékeny és sérült, de kívülről nárcisztikus léggömbként pöffeszkedő macsókat, akik az országot-világot irányítják, akkor rájuk igaz ez a leginkább.