A hegyek szerelmesei, akik közé én is tartozom, megdöbbenve figyelik, micsoda indulat-cunamit váltott ki Suhajda Szilárd eltűnése a Csomolungmán. Szenvedélyes, polarizált viták zajlanak a közösségi média oldalakon.
Van egyrészt a minekmentoda oldal. Akik szerint a hegymászás érthetetlen és önző dolog, adrenalin-junkie függőség. Aminek a nevében az ember önző módon a családja elé helyezi saját szenvedélyét.
És van a másik oldal, ami szerint Szilárd egy nemzeti hős. Aki a „magyar kishitűség” ellenszerét hordozza, hiszen az ilyen sportteljesítmények lelkesítik a népet. Aki kritizál, az szűklátókörű hülye.
És mint az ilyen vitákban általában, az emberek nem meggyőzni, hanem inkább megszégyeníteni és földbe döngölni akarják a másik oldalt.
Én úgy érzem, az igazság, mint sokszor, a kettő között van valahol.
Én magam nem vagyok profi hegymászó, csak magashegyi túrázó. Ahogy ők mondanák: „turista”. A magas hegyek világába csak mint óvatos zarándok merészkedem fel, a „normálutakon” (amik a nevükkel ellentétben lehetnek egyébként nagyok kemények is), gleccserre csak túravezetővel. De ezek a zarándoklatok is bőven elegendők ahhoz, hogy mélyen át tudjam érezni Szilárd szenvedélyes szerelmét a hegyek iránt.
Aki ismeri Szilárd életművét, az tudja, hogy ő nem egyszerűen egy adrenalin-junkie. Szerinte egy hegyet megmászni nem csupán fizikai teljesítmény – hanem emberformáló spirituális élmény. Építő, termékenyítő hatással van nem csak az ember testére, de lelkére, szellemére is. Ezeket amúgy sem lehet szétválasztani.
Azért van valami szánalmas abban, amikor olyan emberek osztják az észt a hegymászásról a kanapén, akik még a Kékest se tudnák megmászni.
És mégis: nem gondolom, hogy a kritikus, szkeptikus hangok teljesen alaptalanok lennének.
Egyrészt nem mindegy, hogy az ember mekkora kockázatot vállal. A halálzónát nem véletlenül hívják halálzónának. Aki rendszeresen merészkedik fel oda, különösen egyedül, palack nélkül, az bizony folyamatosan halálos veszélyben van. Én ezt a kockázatot soha nem vállalnám be, bármennyire szeretem a hegyeket.
Mint minden szenvedély, a hegymászás is tud építő rekreációs forrás, spirituális megújulás lenni, de minden mást maga alá gyűrő függőséggé is válhat.
Ettől függetlenül én meg tudom érteni, aki erre teszi fel az életét. Mi több, inspirálónak tartom, hogy vannak emberek, akik a végső határokat kutatják: az emberi létezés, teljesítmény végső határait. Az igazi végső határok mindig belül húzódnak, nem kívül. És ebből a szempontból a profi hegymászást nem lehet párhuzamba állítani mondjuk a szerfüggőséggel. Az előző mögött hatalmas munka, teljesítmény van.
Ez rendben van, ha az ember csak a saját életéről dönt és egyedül él. Más a helyzet, ha a hegymászónak családja van. A házastársról még lehet azt mondani, hogy tudta, mire vállalkozik. De vajon tényleg tudta, mire vállalkozik a pici gyerek, aki egész életre traumatizálódik amiatt, hogy elveszíti a szülőjét? Bizonyára nem.
Az otthon maradók küzdelmét mutatja be egy tavalyi magyar film, a Magasságok és mélységek. És ott van Maria Coffey könyve, az „Ahová a hegyek árnyéka vetődik”, ami hegymászókkal és családjaikkal készített interjúkon alapszik. Ezekből látszik, hogy bizony borzasztó hatása van egy ilyen tragédiának a gyerekekre, akik gyakran még túl kicsik és csak annyit fognak fel, hogy az apjuk/anyjuk cserbenhagyta őket.
Mint ahogy, tegyük hozzá, ennyit fognak fel azok a gyermekek is, akik idő előtt veszítik el az apjukat, anyjukat az egészségtelen, önpusztító életmód miatt, amit a szülő folytat.
Mindenesetre ez most nem a könnyű ítélkezés és megbélyegzés ideje: gondoljunk bele, hogy a harsány, ítélkező kommentek maguk is milyen hatással járnak a családra. Ez most az együttérzés ideje.
