A gyerekek szinte mindent megtennének azért, hogy lássák őket, hogy figyeljenek rájuk – í­rja Bessel van der Kolk holland pszichiáter. Aki egy történettel is szemlélteti ezt az igazságot. Az egyik 14 éves páciensét, Jack-et a rendőrség betöréses rablás közben kapta rajta egy házban. Amikor a pszichiáter leült beszélgetni a sráccal, megkérdezte, ki fogja meglátogatni karácsonykor. „Senki”, felelte a srác. „Senki sem törődik velem.” Kiderült, hogy nem ez volt az első betörése. Amikor a rendőrök beléptek a házba, felkiáltottak: „Hiszen ez Jack, már megint ez a kis szaros.” „Tudja, ez az, amiért megéri,” mondta Jack. Valaki felismeri. Érezteti, hogy fontos, hogy él. Még ha ilyen torz módon is, de megkap valamit, amit a családjától soha nem kapott meg. Nincs semmi, ami fontosabb egy emberi lény számára, mint azoknak az osztatlan figyelme, akiket szeret. Akiktől szeretetet és gondoskodást vár. A figyelemnek gyógyí­tó ereje van. Nem csoda, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörből táplálkozó Simone Weil és a buddhizmusból táplálkozó Thich Nhat Hanh egyaránt kijelentették, hogy az osztatlan figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy ember egy másik embertől kaphat. És világunkban ez a kincs egyre ritkább. Hiszen marketingesek és PR-osok hadát foglalkoztató hatalmas üzleti vállalkozások épülnek arra, hogy eltérí­tsék, lekössék és megosszák a figyelmünket. És miközben a nagyvállalatok mohón versenyeznek a figyelmünkért – mi magunk kétségbeesetten küzdünk azért, hogy lássanak minket. Hogy elismerjenek. Hogy mások figyelmében sütkérezve érezzük, hogy fontosak vagyunk. És ezt a vágyunkat éppúgy profitéhes vállalkozások próbálják kiaknázni: behálóznak minket saját vágyainknál fogva. Kiaknázzák traumákból táplálkozó sérülékenységeinket. Vágyunk a figyelemre, elismerése természetes – de egy elidegenedett világban gyakran tévutakra visz minket. Hiszen azt érezzük, hogy mi magunk, akik ott bent vagyunk, a magunk sebezhetőségében és tökéletlenségében, nem vagyunk méltók figyelemre és elismerésre. Mi több, szégyellnünk és takargatunk kell a valós énünket. Fel kell épí­tenünk egy csillogó-villogó hamis egót. A Sikeres Embert, mint egy gólemet, ami jótékonyan eltakarja, hogy kik is vagyunk igazán. Mi több, el is feledteti velünk, hogy kik is vagyunk igazán. És végül meghasonlásunk nem is lehetne teljesebb. És mi lehetne más, ami a tévutakból visszavezet a saját megtalált utunkhoz, mint a figyelem? A figyelem, ami valóban ránk irányul, és nem pedig a hamis bálványokra, amiket azért épí­tettünk, hogy eltakarjanak minket. A helyes figyelem többet ér, mint a méricskélés, í­télkezés és aggódás. Igazából nem is kell másnak lenned: a problémád forrása éppen a görcsös küszködés, hogy más legyél. A küszködés, hogy folyton megfelelj életszerűtlen elvárásoknak, valójában nem összeköt, hanem elszigetel. Hiszen az igazán fontos embereknek a hozzáférhetőséged, a jelenléted és a figyelmed többet ér, mint a csillogó-villogó felszí­n, amit nagy ügygonddal épí­tgetsz. Simone Weil-nek teljesen igaza van abban, hogy figyelem sokkal fontosabb a szellemi átalakulásban, mint az akarat. És a buddhista meditációs gyakorlatok is bizonyí­tják, hogy a megfelelő, nem í­télkező, együttérző figyelem befelé – és kifelé, önmagában is hegyeket mozdí­t el. Odabent és odakint egyaránt. (jegyzetek a figyelemről)