„Az én drogom az volt, hogy egy nagy szarnak képzeltem magam,” jelentette ki Pat, egy felépülésben lévő skót heroinfüggő, akit februárban interjúvoltam meg Edinburghben.
Ez a mondat azóta is gyakran visszhangzik a fejemben. Azt mondjuk: „felépülésben lévő heroinfüggő”. Ezzel mintegy azt feltételezzük, hogy a probléma első számú oka = heroin. Egy anyag. Egy molekula, ami megbetegítette ennek a szegény embernek az agyát. Függővé tette. A cél: eltüntetni a drogot. Oszt minden jó lesz.
A valóságban azonban a heroin egyáltalán nem oka volt annak a nyomorúságos helyzetnek, amibe Pat került. Csupán egy eszköz volt a kezében arra, hogy öngyógyítson. Kezeljen egy olyan szenvedést, ami teljesen magába szívta, mint egy örvény. Ami alapvetően abból eredt, hogy Pat engesztelhetetlenül gyűlölte és megvetette saját magát.
A valódi felépülés soha nem pusztán a drogtól való megszabadulás – „leszokás”, „elvonó”. Ez, bár szükséges lehet, de nem elégséges. A tünetet, de nem a lényeget érinti. A józanság önmagában nem elég, ha nem párosul az élet örömmel és derűvel való megélésének képességével.
A valódi felépülés ott kezdődik, amikor az ember elkezdi elfogadni azt az önmagát, aki ott belül kuporog magzatpózban. Szégyenkezve takargatva saját meztelenségét. Kétségbeesetten várva, hogy valaki végre észrevegye, meglássa – de egyben rettegve tőle. Félve, hogy nem elég jó. Hogy értéktelennek bizonyul a fürkésző tekintetek metsző vallatófényében. Pedig a vágya természetes, hogy valaki lássa. Értékelje. Elismerje a valós szükségletet, ami a teljesen agyatlan és önpusztító viselkedések mögött is ott van.
Nem mindegy, hogyan is fogjuk fel a függőséget. Mert ha azt a hiedelmet tápláljuk, hogy a függőség oka a drog, akkor mindent alárendelünk a drog elleni háborúnak. Egy háborúnak, ami vakká tesz bennünket arra, hogy egészséges önértékelés nélkül nincs szabadulás a függőségből. Mi több, amikor a drogellenes háború nevében megbüntetünk, megbélyegzünk, bezárunk, megszégyenítünk drogokat használó embereket – akkor ezzel csak tovább hizlaljuk azt, amiben Pat, nagyon éleslátóan, felismerte a maga függőségének valódi okát. Az ősdrogot, ha úgy tetszik.
A téves hiedelmet, hogy annyit érsz, mint a szar. És ha úgy is kezelnek, mint a szar, akkor aztán többnyire úgy is fogsz viselkedni, mint a szar. Másokkal szemben is.
Minden ember értékes. Nem tudsz olyat tenni, hogy ezt felülírd, elveszítsd. Minden emberben ott van a gyógyító fény. A képesség, amivel odafordulsz másokhoz – és magadhoz. Elfelejted, újra és újra, de attól még ott van. Átragyogja a szégyent, elpárologtatja a szorongást. Nincs szükséged semmire: ami kell, az már ott van benned. Csak hagynod kell, hogy hasson – hogy világítson.
Tetszenek az írások a Drogriporteren? Adnak neked valamit? Akkor kérlek, adj Te is – bármilyen kis rendszeres adomány Tőled hihetetlenül sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Miles Johnston
