Megkaptam mostanában párszor, hogy „szélsőséges” és „woke” vagyok.
Kérdés, hogy mihez képest? Vajon mi a mainstream, a „normális” álláspont, amihez képest én szélsőséges vagyok?
Vajon az a „normális”, hogy még mindig kőkorszaki módon kezeljük a társadalmi nemi szerepeket és még mindig a családi tűzhely mögé száműznénk a nőket, mint akiknek a szülés az igazi princípiumuk?
Az a normális, hogy rettegünk mindenféle másságtól, és vad konspirációs elméleteket szövögetünk arról, hogy éppen kik – muzulmánok, zsidók, melegek, brüsszeli gyíkemberek – akarják éppen kicserélni vagy megsemmisíteni a keresztény heteró magyarokat?
Hogy hisztériába esünk minden egyes alkalommal, amikor egy sorozatban vagy filmben nem európai színészre osztanak fontos, korábban csak fehérek által játszott szerepeket?
Hogy nem a stadionokban tomboló rasszista, homofób megnyilvánulások töltenek el minket aggodalommal, hanem az, ha ez ellen tiltakozva, csapattársaik melletti szolidaritásból egyes sportolók térdre ereszkednek?
Hogy miközben a gyermekvédelmi rendszer romokban, mi mégis azon az álproblémán parázunk, hogy az oviban gaz imperialista LMBTQ lobbisták akarják levágni a kisfiúk fütyijét?
Ha te mindezt „normálisnak” tartod, hát akkor én vállalom, hogy szélsőséges és „nem normális” vagyok. Mert, mint ahogy Viktor Frankl is megmondta, „egy abnormális környezetre adott abnormális reakció valójában normális reakció.”
Én nem tartom magam „woke”-nak, bármit is jelentsen ez az egyébként szinte csak mások megbélyegzésére használt szólam. Nem tartom magam valamiféle megvilágosodott és kiemelkedett kisebbség tagjának. Bizonyára nem mindig van igazam mindenben. Nem gondolom, hogy rohadt náci vagy, ha nem értesz mindenben egyet velem. Egyszerűen próbálok nyitott elmével, együttérző szívvel navigálni egy technológiailag egyre bonyolultabb, és mégis, érzelmileg még mindig óvodás szinten lévő emberi civilizációban.
