Mennyire emberi reakció: ha valaki bajba kerül, az nem együttérzést vált ki, hanem rögtön szűkölni kezd az egó, mint egy veszett eb. A saját sérelmünket kezdjük el dédelgetni, ami képtelenné tesz bennünket arra, hogy belehelyezkedjünk a másik ember perspektívájába.
A saját kis drámánkban létezünk, azt játszuk le felvonások végtelenített sorozatában. És közben eltölt az önelégültség: még mások bántása közben is meg vagyunk róla győződve, hogy minket ért sérelem, mi vagyunk az áldozat. „Igazunk” van.
Így megy ez egyének szintjén – és így megy ez egész nemzetek szintjén is. Nem csak az embereknek van árnyéka, de a közösségeknek, nemzeteknek is. És ez az önáltató, önigazoló, önelégült sérelem-dédelgető, múltba-meredő attitűd az, ami egész népek kiirtásához vezet a történelemben.
„Az árnyék-valónk nem gonosz önmagában; csupán megengedi nekünk azt, hogy rosszat tegyünk anélkül, hogy ez gonosznak tűnne számunkra,” írja Richard Rohr.
Az árnyéktól nem szabadulhatsz meg. Nem dobhatod le úgy magadról, mint valami kopott kabátot. De az önismeret, az önreflexió és az együttérzés fényének kitéve elveszti feletted az uralmát.
(notes to myself)