Velem marad az emlék, ahogy láttam egy csapat ovis gyereket beleszaladni a tengerbe. Leírhatatlan kollektív eksztázisba estek: ugráltak a hullámokban, visítoztak, nevettek. Ha van vegytiszta előfordulása a felhőtlen örömnek, hát ez az volt.
Azon gondolkodtam, hogy vajon hová tűnik felnőttkorra ez a játékos rácsodálkozás a világra – ez a lelkes és őszinte lubickolás a színtiszta jelenlét habjaiban? Hová tűnik ez a helyzeti energia, ami folyamatosan ugrásra kész – felkészülve arra, hogy vallásos áhítattal és rajongással vegyen körül akár egy falevelet, egy bogarat vagy egy hullámot?
Ott vannak a felnőttek. Akik közül annyian vannak, akik szürke hangyákként róják elmesajdítóan monoton és szürreálisan banális köreiket – és már csak az álmaikban érzik néha a régi bizsergést. Vagy ott vannak azok, akik már annyira kiéltek és enerváltak, hogy speciális és új drogkombinációkra, egzotikus és bizarr szexuális fétisekre, az érzékeket szőnyegbombázó digitális kavalkádra van szükségük ahhoz is, hogy egyáltalán emlékezzenek rá: ilyen élni. Valóban élni.
Valahol utat tévesztünk. Valahol elfelejtünk élni – elrettenünk önmagunk lenni.
És aztán látunk egy csapat gyereket beleszaladni a vízbe. Vagy látunk egy kutyát századszorra is lelkesen visszahozni a labdát. Vagy egy madarat énekkel üdvözölni a reggelt az erdőben. És rájövünk, milyen vakok vagyunk. Hogy a világ, amit banálisnak hittünk, tele van csodával. Hogy minden pillanat egy csoda. És hogy milyen kevés kell a boldogsághoz.
(notes to myself)
