Elmondok nektek egy ősi mesét.
Valamikor réges régen, az indiai Srávasztí városában élt egy nő. Akit csak a bolond asszonyként tartottak számon. Csapzott hajjal, űzött tekintettel, koszosan, meztelenül járta a sikátorokat és a szemétben turkált élelem után. Ha valaki közelebb merészkedett hozzá, szitkokat szórt rá. De leginkább nem is ment hozzá közel senki: ha meglátták, a helyiek köveket dobáltak felé, hogy elriasszák, mint valami kóbor kutyát.
Amikor a Buddha Srávasztiban időzött a tanítványaival, megpillantotta ezt az asszonyt. Bár a körülötte lévők borzadva húzták el a szájukat – ő rögtön látta, hogy a nő megérett a Dharmára, a tanításra. Hűvös kezébe fogta kezét és kedvesen, mélyen a szemébe nézett. Megkérdezte tőle, mi a neve, és mi az élete története.
A nő zokogni kezdett: évek óta nem érintette, szólította meg senki. Miután összeszedte magát, megeredt a nyelve. Patacsaraként – titokban járó – mutatkozott be. Elmondta, hogy eredetileg Roopwati volt a neve, ami annyit tesz: Szépséges. De jelenlegi rút állapotában szégyellt volna így bemutatkozni.
Egykor egy gazdag kereskedő lányaként látta meg a napvilágot Srávasztiban. Szülei tejben-vajban fürösztötték, és mire felcseperedett, őt tartották a legszebb lánynak az egész városban. Fényes jövő állt előtte: szülei gazdag férjet szántak neki. Az ő szíve azonban mást kívánt. Beleszeretett a család egy szolgájába. A férfi viszonozta érzelmeit. Ahogy ez lenne szokott, a fiatalok nem tudtak parancsolni a vágyaiknak. Patacsara hamarosan észrevette, hogy gyermeket vár.
Mivel tudta, hogy szülei felháborodottan utasítanának el egy ilyen alacsony sorból származó kérőt, rábeszélte Amarsht, a szolgát, hogy szöktesse meg. Mielőtt még bárki felfedezi, hogy gömbölyödik a hasa. Egy holdtalan éjszakán elhagyták a palotát és egy távoli faluba költöztek, hogy ott kezdjenek új életet. Luxus és vagyon nélkül – de legalább boldogan.
Mikor azonban elérkezett a gyermekszülés ideje, a nőt megszállta a honvágy és a bűntudat. Szerette volna, ha a születendő gyermeke otthon, szülei áldásával születik meg, ahogy azt népe hagyománya kívánta. Férje azonban hallani sem akart arról, hogy visszatérjenek: attól tartott, hogy a szülők bebörtönöznék és megkínoznák a hűtlen szolgát, ha visszatérne. A lány azonban hajthatatlan volt, így hát a férj is elkísérte útján.
Mielőtt azonban elérhették volna szülővárosukat, Patacsara megszülte a gyermekét, egy kisfiút. Mivel nem volt már miért visszamenni a szülői házba, visszatértek a faluba. És boldogan éltek tovább. Egészen addig, míg Patacsara a második gyermeket várta. Ismét elöntötték a nosztalgikus érzelmek és a bűntudat. A férj teljesen kiakadt. Hallani sem akart az útról. Patacsara azonban megmakacsolta magát, és egyedül is nekivágott az útnak. Így Amarsh, szitkozódva bár, de mit tehetett mást: ő is elkísérte.
Patacsara ezúttal sem érte el időben Srávasztit: a vadon közepén vajúdni kezdett. Ráadásul éppen akkor, amikor nagy vihar fenyegetett. Elküldte a férjét, hogy találjon menedéket és némi tűzifát. A férjet keresgélés közben azonban megmarta egy mérgeskígyó, és azonnal meghalt. A nő egyedül szülte meg a kislányát a viharban. Másnap reggel pedig rátalált a férje kihűlt holtestére is. Borzalmas bűntudat gyötörte, magát hibáztatta a haláláért.
Mikor két kis gyermekével tovább utazott Srávaszti felé, egy folyó állta útját. Elhatározta, hogy egyenként viszi át a gyermekeket. A nagyobb gyermekre, a fiúcskára ráparancsolt, hogy várja meg a folyó innenső oldalán, míg a kislányt átviszi a másik oldalra. Így is történt. Szerencsésen elérték a másik oldalt.
A nő kényelmesen elhelyezte a kislányt, és visszafordult a fiáért. Alig érte el azonban a folyó közepét, amikor meglátta, hogy egy sas száll le, karmaiba kapja és elragadja a lányát. Szörnyű üvöltésben tört ki. Az üvöltést meghallotta a kisfiú is, aki azt hitte, hogy az anyja szólítja. Beszalad a folyóba és rögtön elragadta az ár – Patacsara nem tudta megmenteni.
Az immár az egész családját elveszített, a végkimerülés határára került asszony sokáig gyászolta a gyermekeit, mielőtt újra fel tudott volna tápászkodni. Végül azonban továbbvánszorgott szülővárosa felé. Csupán az tartotta benne a lelket, hogy hamarosan eléri a szülei házát, akik majd befogadják és ápolják.
Mikor végül elérte Srávaszti határát, találkozott egy emberrel. Megkérdezte tőle, hogy ismeri-e ezt és ezt a kereskedőt és a családját. Az embernek elkomorult a tekintete: bárki felől kérdezz, asszony, csak éppen ne felőlük! Hiszen éppen tegnap tűz ütött ki az otthonukban, ami felemésztette az egész családot, csak hamu és por maradt utánuk.
Patacsarának ez volt az utolsó csepp a pohárban. Idegösszeomlást kapott. Artikulálatlan hangon üvölteni kezdett. Letépte a saját ruháját, megtépte a haját, össze-vissza karmolta a bőrét. A helyiek nem ismerték fel koszosan, meztelenül, eltorzult arccal, és álmukban sem gondolták volna, hogy ő Roopwati – a Szépséges, akire egykor oly szép jövő várt és a város legelőkelőbb kérői kapkodtak utána.
Így lett hát belőle Patacsara, az árnyékban járó, a kirekesztett és megvetett őrült, a szemétben guberáló hajléktalan. Akit kövekkel kergettek el a járókelők, akár a kóborkutyát. És csak most, amikor a Buddha szemébe nézett, csak most tisztult ki az elméje. Mintha egy mély kútból emelkedett volna föl. Mintha a Buddha szeme mögött egy végtelen kék ég nézett volna vissza rá – olyan megértés és olyan irgalom, aminek a létezésében is elfelejtett hinni.
És a Buddha tanította őt – a négy nemes igazságról. A változékony világról, a szenvedés gyökeréről, a sóvárgásról és a szabadulásról. És Patacsara valóban megérett a Dharmára. Lekuporodott mellé és úgy itta a szavait, mintha csak gyógyító elixírt tartalmaztak volna. Hamarosan ő is beállt a szerzetesek közösségébe, a szanghába. Az egyik legbölcsebb női szerzetessé és tanítóvá vált, akit olyan tisztelet és szeretet övezett, amit sem előkelő származás, sem vagyon, sem szépség nem tud magával hozni.
Itt a mese vége. Aki ebből a meséből csak annyi tanulságot szűrt le, hogy így jár, aki felelőtlenül elszökik a szüleitől, vagy aki óvatlanul kimerészkedik várandósan a vadonba – hát az vigye magával ezt a tanulságot. De aki Patacsarához hasonlóan megérett a Dharmára, az ennél jóval több tanulságot is levonhat belőle.
Vajon hány embert taszítunk el, rekesztünk ki, csak mert furán, visszataszítóan viselkedik, néz ki? És ha meglátjuk őket, magunkban undorodva sziszegjük: „ennek meg mi baja”. Rossz ember. Selejtes. Pedig a megfelelő kérdés az lenne: „vajon mi történt vele”. Vajon hogyan jutott el ide? Mi a története? És a rossz dolog, ami történt vele, vajon hogyan változtatta meg azt, ahogyan érez, ahogyan gondolkodik, ahogyan viselkedik? És vajon nem lenne-e képes emberi méltósággal élt életre, ha emberséget és együttérzést kapna kirekesztés és büntetés helyett? Mi több: akár nincs benne a szunnyadó, kibontakoztatásra váró képesség, hogy még ezer más embernek segítsen?
A világ nem igazságos hely, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Kaotikus és változékony. Tele van szenvedéssel, tragédiával. Jószándékú emberek szenvednek, miközben önző emberek büntetlenül bántanak másokat. A kontroll és akarat ideájáról, amihez oly görcsösen ragaszkodunk, gyakran kiderül, hogy illúzió. Vékony jégen járunk, ami könnyen beszakadhat és sötét mélységek, múltbéli traumák, fenyegetnek elnyeléssel.
És mégis: Patacsara története, akárcsak Jób bibliai története, azt tanítja nekünk, hogy nincs az a mélység, ahonnan ne lenne visszatérés. Nincs olyan ember, aki nem méltó a felépülésre. A gyógyulásra, ami gyakran nem a kontroll visszaszerzéséből áll – hanem abból, hogy elfogadjuk, nem vagyunk kontrollban. Megtanulunk együtt élni, megtanuljuk engedni, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Türelmet kapunk ahhoz, hogy elfogadjuk, amin nem tudunk változtatni. És ha együttérzést kapunk, akkor együttérzést tudunk adni.
Adnak neked valamit ezek az írások a Drogriporteren? Akkor kérlek, Te is adj valamit vissza, és ha tudsz, támogass képességednek megfelelően. A kevésbé vagyonos kis adománya sokkal többet jelent, mint a milliárdos milliói: https://drogriporter.hu/tamogass/
