Kellene egyszer egy emlékművet emelni a következő felirattal:
„Mindazon elvesztegetett óráknak az emlékére, amit arra pazaroltunk, hogy másnak lássanak bennünket, mint akik vagyunk.”
Én biztos vinnék virágot.
Mennyi meddő igyekezet, hogy maszkokkal fedjük el a bizonytalanságunkat.
Mennyi terméketlen aggodalmaskodás, hogy mit fognak gondolni az emberek.
Mennyi sértett fortyogás, hogy bezzeg másnak minden sikerül, csak nekünk nem.
Mennyi okoskodó tülekedő-törtetés, hogy nyertesnek és ne vesztesnek lássanak.
Ott bent nyüszít egy sérült kisgyerek.
És mi lazasággal és szarkazmussal álcázzuk a szomorúságát.
Önelégültséggel és arroganciával palástoljuk a sértettségét.
Dühös agresszióba csomagoljuk a kétségbeesett félelmét.
Élvezetekbe fojtjuk a vágyát az intimitás iránt.
Lehet, hogy rád nem mindegyik igaz. De ha ezeket elolvasva nem magadba néztél, hanem más emberekkel kapcsolatban kezdtél el ítélkezni – akkor máris gyarapítottad az elvesztegetett időt.