Kellene egyszer egy emlékművet emelni a következő felirattal: „Mindazon elvesztegetett óráknak az emlékére, amit arra pazaroltunk, hogy másnak lássanak bennünket, mint akik vagyunk.” Én biztos vinnék virágot. Mennyi meddő igyekezet, hogy maszkokkal fedjük el a bizonytalanságunkat. Mennyi terméketlen aggodalmaskodás, hogy mit fognak gondolni az emberek. Mennyi sértett fortyogás, hogy bezzeg másnak minden sikerül, csak nekünk nem. Mennyi okoskodó tülekedő-törtetés, hogy nyertesnek és ne vesztesnek lássanak. Ott bent nyüszí­t egy sérült kisgyerek. És mi lazasággal és szarkazmussal álcázzuk a szomorúságát. Önelégültséggel és arroganciával palástoljuk a sértettségét. Dühös agresszióba csomagoljuk a kétségbeesett félelmét. Élvezetekbe fojtjuk a vágyát az intimitás iránt. Lehet, hogy rád nem mindegyik igaz. De ha ezeket elolvasva nem magadba néztél, hanem más emberekkel kapcsolatban kezdtél el í­télkezni – akkor máris gyarapí­tottad az elvesztegetett időt.