Én aztán igazán szabad vagyok, tesó.
A szabadság az, hogy azt teszem, amit akarok.
Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!
Ha zabálni akarok, akkor zabálok.
Ha szívni akarok, akkor szívok!
Ha dugni akarok, akkor dugok!
Ha meg akarok inni egy sört, akkor sört iszok!
Szabadon megválasztom, melyik márkát.
Ja, hogy egyébként néha magam sem értem, hogy miért, mikor, kivel, hogyan is akarok zabálni, piálni, szívni és dugni?
Hogy a döntéseim 90%-áról csak azt hiszem, hogy racionális mérlegelésen alapul, de valójában kódolt szokások automatizmusaira épül?
Hogy amikor azt hiszem, a jelenre reagálok, valójában a múltra? Hiszen a jelen eseményei csak triggerelnek valami trauma-reakciót?
Hogy a csillapíthatatlan sóvárgás, amiről azt hiszem, hogy ez aztán Én vagyok, nagy betűvel – valójában pár órával később már olyan idegennek tűnik, mintha valaki más érezte volna?
Hogy olyan rejtett módokon befolyásolnak folyamatosan reklámokon, elvárásokon, vagy akár csak az engem befogadó terek elrendezésén keresztül, amit észre se veszek?
Ne zavarjál már össze!
Hiszen mi maradna meg nekem, ha nem ez a hit, ez a meggyőződés, hogy én szabad vagyok?
Hogy a döntéseim az enyémek, és csak az enyémek?
Hogy laza vagyok és kúl? Hogy megvalósítom magamat?
Vajon mi marad meg nekem, ha bebizonyosodik, hogy az önkontroll és az akaraterő mítosza, amire az egész életemet felépítettem, ami alapján másokat meg- és elítélek, illúziónak bizonyul?
Vajon ki vagyok akkor én?
Hm.
Tényleg, ki is?
…
„Senki sincs reménytelenebbül rabszolgaságba vetve, mint az, aki hamisan azt hiszi, hogy szabad.” Goethe