Már Szókratész is megmondta, hogy a vizsgálódás nélküli élet nem érdemes az élésére. Értve ez alatt, hogy az ember kiváltsága, hogy tudatosan reflektáljon a valóságra. És leginkább, hogy vizsgálja ebben saját magát. Önvizsgálattal tapasztalatokra és tudásra, majd belátásokra, a belátásokból pedig bölcsességre tegyen szert. Lehet persze enélkül is élni. A múltkor például egy csodás hangversenyen jártam, ahol egy szimfonikus zenekar játszotta a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének műveit. Az első sorban, a legdrágább helyek egyikén ült egy gazdag család. A fiú végig unottan a telefonját nyomkodta. Látványosan nem érdekelte. Meg sem próbált jelen lenni, egy elvesztegetett óra volt az életében. Én egy olcsó helyen ültem, távol a szí­npadtól. De a szinapszisaim í­gy is folyamatosan tűzijátékot játszottak az elmémben és tudván tudtam, milyen kiváltságos vagyok, hogy ott lehetek. Az életben is í­gy van ez. Vajon tényleg az a fontos, hogy milyen előkelő helyet kapsz az emberi élet szí­nházában? Vagy inkább hálás lehetsz, hogy egyáltalán jelen lehetsz – igazán jelen lehetsz? Az ember nem döntheti el, hová születik. Milyen anyagi körülmények közé. Kap-e szerető, gondoskodó szülőket. Van-e tehetsége, képessége, érzéke ehhez vagy ahhoz. De megválaszthatja azt, hogy tudatos jelenléttel, önvizsgálattal élje le az életét. Meghallva a világ zörejei mögött a szférák zenéjét, a természet hétköznapi jelenségeiben meglátva a csodát. Vagy pedig úgy, mint a fiú a hangversenyen: bármily kiváltságos helyzetben is, de folyamatos robotpilóta-üzemmódban. Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, hogy folytatódjon: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Camille Flammarion