Bizonyára sokféle sztori van arról, hogy ki hogyan veszí­tette el a mobilját. Velem eddig még nem fordult elő. Egészen tegnapig az a forgatókönyv tűnt valószí­nűnek, hogy ha egyszer elhagyom, hát arra biztos valami hegyi túra közben kerül sor. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy pont egy barlangban fog kipottyanni a kezemből. Mégis í­gy történt. Aki ismeri az oldalt, az tudja, hogy ezt a kis történetet nem öncélú zsilipelésből mesélem el nektek – hanem azért, hogy mindannyiunk számára érvényes tanulságokat vonjak le belőle. Néhány éve még átkoztam volna a sorsot egy ilyen káreseményért. És persze saját magamat. Saját bénaságom, és egy szenvtelen univerzum kegyetlen szadizmusának legújabb bizonyí­tékát látva csupán benne. Ma viszont, bár elég rosszul érintett, látom benne a taní­tást is. Lehetőséget, hogy megfigyeljem magam és belátásokat szerezzek. Digitális korunkban nem is vesszük észre igazán, hogy mennyire függünk a kis kütyüinktől egészen addig, amí­g el nem veszí­tjük őket. Mert bár lehet önkéntesen digitális detoxot vállalni egy ideig, de az igazi teszt az, amikor szándékodon kí­vül elveszí­ted őket. Az okostelefon nem egyszerűen egy hasznos eszköz – hanem az elméd kiterjesztett részévé válik. A neurofenomenológusok vezették be a „kiterjesztett elme” (extended mind) fogalmát: az elméd nem csak a koponyádban létezik, hanem a kiterjed azokra az eszközökre is, amelyeket gyakran használsz az észleléshez, emlékezéshez és kifejezéshez. Így például éppen olyan természetessé válik, hogy elővedd a telefonodat, amikor utána akarsz nézni valaminek, meg akarsz kérdezni valamit, meg akarsz szerezni valamit, mint hogy a kezedet használod ahhoz, hogy megérints egy tárgyat. Vagy a füledet ahhoz, hogy meghalld valaminek a hangját. Aki elveszí­ti a kezét, gyakran számol be ún. fantomvégtag-érzékelésről. Nos, hasonló ez a mobiloddal is: önkéntelenül is a zsebedbe nyúlnál, mintha még mindig ott lenne. Szinte érzed – a kézzel fogható hiányát. Kognití­v folyamatok, gondolatok, érzések végére nem kerül pont – csupán hiányt jelző kérdőjel vagy felkiáltójel. És ebből sóvárgás keletkezik – ami a függőség jele. Tényleg olyan más ez, mint amikor az ember próbál leállni például a cigiről, és szinte tapintható hiányt érez a hétköznapokban? Üres teret és időt, ami szinte ordí­t azért, hogy kitöltsék? Az elvonási tünetek = az irtózás a semmitől (horror vacui). Persze ez a függőség – a mobilfüggőség – egy a társadalom és kultúra által elfogadott függőség. Ami hasznossá tesz minket: tevékeny polgárrá, aki fogyasztóként és munkavállalóként részt vesz a túlélésért folytatott nagy közös igyekezetben (ami persze gyakran önpusztí­tó tülekedéssé válik, de ez már messzire visz). Az ókori görögök a személyt proszoponnak nevezték, a latinok persona-nak. Mindkét szó jelentése a szí­nházhoz kötődik. A szí­nészek által az arcuk elé tartott maszkot jelentette, ami egyben a szavaikat kihangosí­totta a nézők felé. Vajon mi hány és hány maszkot tartunk magunk elé? Amelyekről végül teljesen elhisszük, hogy szerves részünket képezik – hogy egyek velünk. Hogy nélkülük nem vagyunk képesek létezni. Függőségeink, ha lelepleződnek, mindig drámaian teszik fel nekünk a legörökzöldebb kérdést: ki vagyok én? (notes to myself)