Bizonyára sokféle sztori van arról, hogy ki hogyan veszítette el a mobilját. Velem eddig még nem fordult elő. Egészen tegnapig az a forgatókönyv tűnt valószínűnek, hogy ha egyszer elhagyom, hát arra biztos valami hegyi túra közben kerül sor. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy pont egy barlangban fog kipottyanni a kezemből. Mégis így történt.
Aki ismeri az oldalt, az tudja, hogy ezt a kis történetet nem öncélú zsilipelésből mesélem el nektek – hanem azért, hogy mindannyiunk számára érvényes tanulságokat vonjak le belőle.
Néhány éve még átkoztam volna a sorsot egy ilyen káreseményért. És persze saját magamat. Saját bénaságom, és egy szenvtelen univerzum kegyetlen szadizmusának legújabb bizonyítékát látva csupán benne. Ma viszont, bár elég rosszul érintett, látom benne a tanítást is. Lehetőséget, hogy megfigyeljem magam és belátásokat szerezzek.
Digitális korunkban nem is vesszük észre igazán, hogy mennyire függünk a kis kütyüinktől egészen addig, amíg el nem veszítjük őket. Mert bár lehet önkéntesen digitális detoxot vállalni egy ideig, de az igazi teszt az, amikor szándékodon kívül elveszíted őket.
Az okostelefon nem egyszerűen egy hasznos eszköz – hanem az elméd kiterjesztett részévé válik. A neurofenomenológusok vezették be a „kiterjesztett elme” (extended mind) fogalmát: az elméd nem csak a koponyádban létezik, hanem a kiterjed azokra az eszközökre is, amelyeket gyakran használsz az észleléshez, emlékezéshez és kifejezéshez.
Így például éppen olyan természetessé válik, hogy elővedd a telefonodat, amikor utána akarsz nézni valaminek, meg akarsz kérdezni valamit, meg akarsz szerezni valamit, mint hogy a kezedet használod ahhoz, hogy megérints egy tárgyat. Vagy a füledet ahhoz, hogy meghalld valaminek a hangját. Aki elveszíti a kezét, gyakran számol be ún. fantomvégtag-érzékelésről. Nos, hasonló ez a mobiloddal is: önkéntelenül is a zsebedbe nyúlnál, mintha még mindig ott lenne. Szinte érzed – a kézzel fogható hiányát.
Kognitív folyamatok, gondolatok, érzések végére nem kerül pont – csupán hiányt jelző kérdőjel vagy felkiáltójel.
És ebből sóvárgás keletkezik – ami a függőség jele. Tényleg olyan más ez, mint amikor az ember próbál leállni például a cigiről, és szinte tapintható hiányt érez a hétköznapokban? Üres teret és időt, ami szinte ordít azért, hogy kitöltsék? Az elvonási tünetek = az irtózás a semmitől (horror vacui).
Persze ez a függőség – a mobilfüggőség – egy a társadalom és kultúra által elfogadott függőség. Ami hasznossá tesz minket: tevékeny polgárrá, aki fogyasztóként és munkavállalóként részt vesz a túlélésért folytatott nagy közös igyekezetben (ami persze gyakran önpusztító tülekedéssé válik, de ez már messzire visz).
Az ókori görögök a személyt proszoponnak nevezték, a latinok persona-nak. Mindkét szó jelentése a színházhoz kötődik. A színészek által az arcuk elé tartott maszkot jelentette, ami egyben a szavaikat kihangosította a nézők felé. Vajon mi hány és hány maszkot tartunk magunk elé? Amelyekről végül teljesen elhisszük, hogy szerves részünket képezik – hogy egyek velünk. Hogy nélkülük nem vagyunk képesek létezni.
Függőségeink, ha lelepleződnek, mindig drámaian teszik fel nekünk a legörökzöldebb kérdést: ki vagyok én?
(notes to myself)
