A bánat néha olyan, mint egy nagy, mélabús elefánt. Megjelenik a semmiből. Szemei szelí­den végigmérnek. Nem akar alkalmatlankodni – de mégis kitölti a teret. Nem lehet nem észrevenni. Régmúlt esős vasárnap délutánok illatát hozza magával. Ha megérinted az ormányát, hálásan néz rád. És mindentudóan bólint. Régi ismerős. Mindannyian törött edények vagyunk. Sebzett szárnyú madarak. Fájó vágyat vérzünk múltba horgonyzó sebeinkből. Visszhang után sóvárgunk egy visszhangtalan kozmoszban. Titkainkat őrizgetjük a mellkasunkban, mázsás súlyú széfekben. Csápjainkat áhí­tozva tárjuk a végtelenbe. Várjuk, egyre várjuk, hogy jelet kapjunk az égi gépezet csillagos dinamójától. A jel: nem vagy egyedül. És az elefánt barátságosan búcsút int. Kifakul a téridőből – és mégis jelen marad. De ebben a jelenlétben már ott a derű. „Valami mindig elreped, hogy a fények beszűrődjenek,” énekli Leonard Cohen. (notes to myself) kép: Chris Austin