„Nem azok a beszédeim igazán hasznosak a lelkigyakorlatozók számára, amelyek engem utólag elégedettséggel töltenek el,” mondta Musto Péter, a nemrég elhunyt magyar jezsuita szerzetes, népszerű lelki taní­tó, meditációs elvonulások vezetője. „Hanem azok, amelyek közben a résztvevők észrevették, hogy én is úton vagyok, én sem vagyok több náluk, én sem tudok mindent jól kifejezni.” Milyen érdekes, hogy ugyanaz a szelí­d, szemlélődő, szerény hozzáállás jellemző azokra, akik képesek voltak megtalálni a saját belső csendjüket – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül. És eközben megtaláljuk ugyanazt a dogmatikus szőrszálhasogatást, felfuvalkodott hittérí­tői buzgalmat és arroganciát azoknál, akik valamilyen vallásba vagy ideológiába menekülnek a saját belső csendjük elől – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül. Bár nem ismertem és nem találkoztam vele, és nem mélyültem el a jezsuita lelki gyakorlatokban sem, amelyeket ő vezetett – amit tőle olvastam, hallottam, az alapján ösztönösen szoros lelki közösséget, rokonságot éreztem vele. Egy olyan ember volt, aki számára a lelki elmélyülés és a társadalmi szolidaritás – a szegényekkel, az elnyomottakkal, a megbélyegzettekkel való együttérzés – nem egymás ellentéte volt. Nem is csupán egymás kiegészí­tése. Hanem egymásból következett. „Számomra mindig fontos volt jelen lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál, ténykedésnél fontosabbnak bizonyult,” mondta Musto. A ténykedése ideje lezárult – de az örök jelenléte velünk marad. Nyugodjon békében!