„Nem azok a beszédeim igazán hasznosak a lelkigyakorlatozók számára, amelyek engem utólag elégedettséggel töltenek el,” mondta Musto Péter, a nemrég elhunyt magyar jezsuita szerzetes, népszerű lelki tanító, meditációs elvonulások vezetője. „Hanem azok, amelyek közben a résztvevők észrevették, hogy én is úton vagyok, én sem vagyok több náluk, én sem tudok mindent jól kifejezni.”
Milyen érdekes, hogy ugyanaz a szelíd, szemlélődő, szerény hozzáállás jellemző azokra, akik képesek voltak megtalálni a saját belső csendjüket – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.
És eközben megtaláljuk ugyanazt a dogmatikus szőrszálhasogatást, felfuvalkodott hittérítői buzgalmat és arroganciát azoknál, akik valamilyen vallásba vagy ideológiába menekülnek a saját belső csendjük elől – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.
Bár nem ismertem és nem találkoztam vele, és nem mélyültem el a jezsuita lelki gyakorlatokban sem, amelyeket ő vezetett – amit tőle olvastam, hallottam, az alapján ösztönösen szoros lelki közösséget, rokonságot éreztem vele.
Egy olyan ember volt, aki számára a lelki elmélyülés és a társadalmi szolidaritás – a szegényekkel, az elnyomottakkal, a megbélyegzettekkel való együttérzés – nem egymás ellentéte volt. Nem is csupán egymás kiegészítése. Hanem egymásból következett.
„Számomra mindig fontos volt jelen lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál, ténykedésnél fontosabbnak bizonyult,” mondta Musto. A ténykedése ideje lezárult – de az örök jelenléte velünk marad.
Nyugodjon békében!
