„Még mi sajnáljuk, hogy túltolta?” „Majd legközelebb kevesebbet drogozik.” „Az a csoda, hogy valaki túléli…” „Nem bí­rta a kiképzést?” „Drogos idióta barmok!” Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeztek arra a hí­rre, hogy egy belga nő meghalt az Ozora Fesztiválon. A Fb rögtöní­télő népbí­rósága máris í­télt: minek ment oda. Minek drogozott. Biztos túltolta. Pedig, mint tudjuk, a nő önkezével vetett véget az életének. Hogy fogyasztott-e drogot vagy sem, annak itt semmi jelentősége (ismert a módja, és nem azzal lett öngyilkos). Egy emberről beszélünk. Egy emberről, akit most gyászolnak azok, akik szerették – és akik itt maradtak. Hogy miért és hogyan jutott el oda, hogy önként eldobja az életét, ilyen fiatalon? Vajon depressziós volt? Párkapcsolati válságba került? Nem bí­rta elviselni a gyászt? Milyen borzasztó kétségbeesésre van szükség ahhoz, hogy az ember úgy döntsön: nincs tovább? Micsoda reménytelenség kell ehhez? Mi, akik soha nem jutottunk még el odáig, el sem tudjuk képzelni ezt. Nincsenek rá szavak. Ezért két lehetőségünk van. Vagy kinyilvání­tjuk a részvétünket és együttérzésünket. Vagy ha erre nem vagyunk képesek, mert érzéketlen pöcsök vagyunk – akkor legalább fogjuk be a pofánkat és hallgassunk. Hallgassunk mélyen.