„Még mi sajnáljuk, hogy túltolta?”
„Majd legközelebb kevesebbet drogozik.”
„Az a csoda, hogy valaki túléli…”
„Nem bírta a kiképzést?”
„Drogos idióta barmok!”
Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeztek arra a hírre, hogy egy belga nő meghalt az Ozora Fesztiválon. A Fb rögtönítélő népbírósága máris ítélt: minek ment oda. Minek drogozott. Biztos túltolta.
Pedig, mint tudjuk, a nő önkezével vetett véget az életének.
Hogy fogyasztott-e drogot vagy sem, annak itt semmi jelentősége (ismert a módja, és nem azzal lett öngyilkos). Egy emberről beszélünk. Egy emberről, akit most gyászolnak azok, akik szerették – és akik itt maradtak.
Hogy miért és hogyan jutott el oda, hogy önként eldobja az életét, ilyen fiatalon?
Vajon depressziós volt? Párkapcsolati válságba került? Nem bírta elviselni a gyászt?
Milyen borzasztó kétségbeesésre van szükség ahhoz, hogy az ember úgy döntsön: nincs tovább? Micsoda reménytelenség kell ehhez?
Mi, akik soha nem jutottunk még el odáig, el sem tudjuk képzelni ezt. Nincsenek rá szavak.
Ezért két lehetőségünk van. Vagy kinyilvánítjuk a részvétünket és együttérzésünket. Vagy ha erre nem vagyunk képesek, mert érzéketlen pöcsök vagyunk – akkor legalább fogjuk be a pofánkat és hallgassunk. Hallgassunk mélyen.
