Le tudjuk úgy élni az egész életünket, hogy menekülünk.
Úgy érezzük, az egész világ igazságtalan velünk. Minden és mindenki összeesküdött azért, hogy mi szenvedjünk. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy örömteli életet éljünk. Selejtesnek születtünk. És hogy ez már mindig így marad.
Abba menekülünk, hogy robotpilótára kapcsoljuk az elménket, kellemes és élvezetes rituálékat alakítunk ki a hétköznapokban. Nem, nem csak a drogokról beszélek. Lehet valaki teljesen absztinens, és az élete mégis tele van szertartásokkal, amiket menekülésre használ. És önpusztító gondolatokkal, amikkel a menekülést igazolja.
Alig várjuk, hogy újra elmerüljünk bennük. Magunkra húzzuk őket, mint egy puha takarót a hideg téli éjszakán. De az ilyen takaró mindig túl rövid. Soha nem elég hosszú. Az a természete, hogy mindig több kell belőle. És szenvedünk a hiánya miatt. Ha nincs, akkor jön a szorongás. Mintha folyamatosan egy nagy, megnevezhetetlen fekete fantom üldözne bennünket és telepedne a mellkasunkra. És érezzük, hogy lassan sorvadozunk.
Aztán eljön egy olyan pillanat, amikor a kellemes menekülőútjainkról kiderül, hogy zsákutcák, vagy szakadékba vezetnek. Az elménkben az önostorzó kórus monoton károgása az elviselhetetlenségig fokozódik. Választás elé kerülünk: menekülünk tovább, vagy megvetjük a lábunkat és szembenézünk azzal, ami üldöz minket?
Választanunk kell: fontosabb az ismert biztonság, a komfortos agyzsibasztás, minden szenvedésével együtt, vagy inkább merünk kíváncsi felfedezők lenni és ismeretlen tájakra merészkedni?
Vajon mi vár rá, ha az ember felhagy azokkal a hétköznapi agyzsibbasztó szokásaival, amikkel saját maga elől menekül? Ha egyedül marad saját magával a csendben? Még a gondolat is félelmetes lehet.
Az a nagy fekete fantom, amitől rettegtünk, puha orrával megbök minket, megszaglász. Leheletét érezzük az arcunkon. Morgását halljuk a fülünkben. Rettegünk, hogy szétmarcangol minket. De nem tép szét. Mi teremtettük. Mi tápláljuk a félelmünkkel, a zavarunkkal, az önutálatunkkal, a kishitűségünkkel. Most is azt várja, hogy etessük.
És ilyenkor fontos, hogy tudjunk valamibe, valakibe kapaszkodni. És érezzük azt, hogy nem vagyunk egyedül. Amiről azt hittük, hogy selejt, gyári hiba, arról derüljön ki, hogy az emberi létezésünk szerves része. A drámák, amiket átélünk, nem szégyelleni valók: saját kis egyéni küzdelmeinkben az egész világegyetem drámái tükröződnek. Fontos, hogy lássunk magunk előtt jó példákat. Embereket, akik velünk vannak az úton, és már előrébb járnak, mint mi. A magasba emelik a fáklyát a sötétségben.
Most, hogy az ő fáklyájuk fényénél látjuk a saját fantomunkat, és hajlandók vagyunk a szemébe nézni, ki tudjuk tapintani a körvonalait, és megismerjük a történetét – már nem is annyira félelmetes.
kép: ebenism