Abban a kiváltságban van részem, hogy éppen Fokvárosban járhatok. Két óceán találkozási pontjánál, Afrika déli csücskében. Kollégámmal, Takács Istvánnal meghívtak bennünket, hogy videós és média képzést tartsunk afrikai aktivistáknak. Szuper fiatalokkal ismerkedhettünk meg az elmúlt napokban Dél-Afrikából, Zimbabwéből, Ghánából és Kenyából. Most pedig részt veszünk és filmezünk egy afrikai drogpolitikai konferencián.
Az ellentmondások földje ez: a gyönyörű természeti látványosságok mellett kiáltó társadalmi egyenlőtlenségekkel találkozhat az ember. A Világbank szerint Dél-Afrika a világ legegyenlőtlenebb országa. Az egyik utcán szögesdróttal körülvett, erődített luxusházakban, elíziumi elszigeteltségben élnek a gazdagok. Míg néhány sarokkal lejjebb már félmeztelen, rongyos emberek papírdobozokban nyomorognak. Bár a közbiztonság itt jobb, mint az ország legtöbb városában, európai szemmel itt is botrányos.
Bár az apartheidnek már vége, az alapfelállás – a társadalom szerkezete – keveset változott. A gazdagok többsége még mindig fehér, a nyomorgók többsége még mindig színes. Bár a keveredés már megindult a felső és az alsó szegmensben is, de a társadalom szétszakadtsága maradt – és tovább nőtt.
A gyarmatosítás öröksége. A születéskor az irányítószámod nagyban meghatározza, mire viheted az életben – és a származásod nagyon gyakran meghatározza az irányítószámodat. A népesség legvagyonosabb felső két tizede birtokolja az összes vagyon 70%-át, az alsó négy tizede pedig összesen is csupán 7%-át!
Afrika hihetetlenül gazdag erőforrásokban, munkaerőben – és mégis, az afrikaiak nagy része hihetetlenül szegény.
Egy ilyen szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban milyen is lehetne a drogszcéna – szélsőségesen egyenlőtlen. Akinek van pénze, az minőségi drogokat használ. És még ha el is száll vele: az erős szociális háló többnyire megfogja. Jó minőségű ellátáshoz férhet hozzá és nagyon ritkán kerül szembe a rendőrséggel.
A papírviskókban nyomorgók azonban olcsó cuccokkal ütik ki magukat. Metamfetamin, heroin. Betépve álmodik a nyomor, hogy felejtse saját kilátástalanságát. A traumát, az éhséget, a koszt. A remény hiányát, hogy másnap, vagy akár egy év múlva bármi is változhat a pozitív irányba. A rosszul finanszírozott civil segítők itt is legfeljebb tűzoltásra képesek. Emberek tömegei szinte az egész életüket néhány utcán élik le: ha onnan el akarnának menni, hamarosan előkerül egy rendőr, hogy vegzálja őket. Már nincs apartheid, és mégis, a középosztály nem szenvedheti, ha az elegáns, dzsentrifikált negyedekben csóró koldusokkal kell szembesülnie.
Hány és hány nagyvárosban láttam már ugyanezt: a drogellenes háború eszköz a felső-középosztály kezében arra, hogy nemhogy megoldani ne kelljen a társadalmi problémákat. De még csak szembesülni se kelljen az egyenlőtlenségek következményeivel. Ne is kelljen látni, szagolni azokat, akiknek nincs otthona, munkája, egzisztenciája, tiszta ruhája és önbecsülése: tüntessék el őket, szívódjanak fel. Nem érdekel, hogyan.
Nem drogpolitika ez, hanem inkább egyfajta neoliberális városkozmetika: az egyéni teljesítmény és felelősség bűvkörében teljes vakság a szociális dimenzió iránt. A lényeg, hogy élhessük tovább a magunk kis fenntarthatatlan kirakat-életét, halmozhassuk tovább az ezerféle vackot, amire nincs szükségünk, dúskálhassunk az érzéki élvezetekben. És közben ne legyen lelkifurink amiatt, hogy a kevésbé szerencséseknek étel sem kerül az asztalára. Mi több, hibáztassuk őket meg a drogokat. Mert az olyan könnyű: mindenért a drog hibás, és ha azt kivesszük, akkor minden jó lesz.
Tudjátok ez itt a fő probléma. Hogy fenntartjuk az illúziót, miszerint az állam azért van, hogy az egész társadalom jóllétét és egészségét szolgálja. Hát nem azért van. Sem Afrikában, sem nálunk. Sajnos. Hanem azért, hogy egy elég szűk elit érdekeit szolgálja, miközben megakadályozza, hogy a lecsúszottak, a nyomorultak gondot okozzanak a gazdagoknak. Mert egy pillanatig sem cél a felemelésük, csupán a menedzselésük: az elzárásuk, a kirekesztésük, a fegyelmezésük van napirenden.
Lehet ezen változtatni? Fog ez valaha változni? Nem tudom. De remélni tudom, hogy azok a fiatalok, akiket most kiképeztünk, legalább elmondhatnak olyan történeteket drogokról és emberekről, nyomorról és kirekesztésről, függőségről és traumáról, amik elmesélésre várnak, és amiket más nem mondana el. És ha a világot nem is válthatják meg, de legalább egyes emberek világát megváltoztathatják.
(jegyzetek Fokvárosból)
