Azt hittem, már kevés dolog döbbenthet meg Magyarországon. Mondjuk amikor azt látom a képen, hogy augusztus 20-án a Beatrice makói koncertjén Nagy Ferót egy gurulós raklapon keresztre feszí­tik, arany sportcipőben – na, azért az még mindig meredek. Nincs nekem semmi bajom a keresztény szimbolikával, de ez leginkább annak a teljes lejáratása és giccsparádéba fullasztása. Én nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de az én jó érzésemet ez ezerszer jobban megbotránkoztatja és felkavarja, mint az, hogy Ozorán a tóparton meztelen fiatalok táncoltak. És ezerszer inkább elviselném, hogy a gyerekem meztelenül táncoló néniket és bácsikat lásson, mintsem a nemzet csótányának stilizált és rituális kivégzését. Vagy ott van a debreceni virágkarnevál, ahol a honvédség egy őrületes giccsparádéval vonult fel, mindenféle bizarr szí­nekben pompázó állatokkal, meg terepszí­nű kommandóssal. Ott már egyenesen eltakarnám a gyerek szemét. Mindig is felfordult a gyomrom attól, ha az erőszaknak még kultuszt is épí­tenek, különösen, ha ilyen édeskés cukormázzal vonják be a militarista propagandát. Néha elgondolkodom azon, milyen abszurd is ez: azon keltik a hisztériát, hogy több ezer fiatal pár napon keresztül békésen táncol és jól érzi magát a természetben. Eközben árad körülöttünk minden csatornán a teljesen agymérgező őrület és parasztvakí­tás, és sokan észre se veszik, mi történik. Persze majd biztos megmondják, hogy bennem van a hiba