Vannak leckék, amiket az ember megtanul a meditálásból. Például azt, hogy milyen piszok nehéz is jelen lenni és figyelni a lélegzetedet. Egyszerűnek tűnik, és mégis: egy a folyamatos tevékenység lázában égő, mindig hasznosnak lenni akaró, a puritán munkaetikába szocializálódott ember számára nincs is nehezebb, mint jelen lenni a mostban. Az egó küzd, mint valami fuldokló a hullámok között, hogy felszí­nen maradjon, és megtartsa a kontrollt. Elkalandozik a múltba. A jelenbe. Fontos vagy élvezetes teendőket vizionál, amiket meg kellett volna tenni – vagy majd meg kell tenni. Előhúzza a szégyent, mint a bűvész a nyulat a kalapból: a szégyent a semmittevés miatt. Retteg attól, hogy semmi nincs a napirenden: hogy ha nem kapunk visszajelzést másoktól, akkor nem is élünk. Egészen hajmeresztő trükkökhöz folyamodik, csak hogy folytathassa a tüsténkedő fontoskodó aggodalmaskodását. Hogy kitöltse az elme vetí­tővásznát képekkel, érzésekkel, gondolatokkal. És aztán pukk: a buborék kipukkan. Az egó trükkje kifullad. Gyengéden visszatereled a figyelmed a lélegzethez. És ott van egy másik lecke: hogy milyen könnyen megtagadjuk magunktól azt, amit egy barátunknak habozás nélkül megadunk. Azt, hogy odaülünk mellé és kedvesen, vigasztalóan jelen vagyunk vele, anélkül, hogy í­télkeznénk. Magunkkal szemben olyan könnyen vagyunk hiperkritikusak – olyan könnyen használunk bántó szavakat, amiket hibázó, bajban lévő barátunknak eszünk ágában sem lenne mondani. Olyan nehéz a kedvességet és együttérzést befelé irányí­tani – és nem éreztetni magunkkal folytonosan azt, hogy nem vagyunk elég jók. Aztán ott van az, hogy mennyire megszállottan csak azzal vagyunk elfoglalva, ami probléma, ami baj, ami szenvedés. Ellenben nehezen tudjuk tudatosí­tani azt, hogy milyen csodálatos, amikor nincs jelen probléma, amikor éppen nincs szenvedés. Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista taní­tó ezt í­gy fogalmazta meg: „Amikor fáj a fogunk, akkor tudjuk, hogy milyen csodálatos lenne, ha nem fájna a fogunk. Ellenben amikor nem fáj a fogunk, akkor sem vagyunk boldogok. Pedig a nem-fogfájás nagyon csodálatos.” Bosszankodunk és rázzuk az öklünket az égre, mert tele vagyunk gondokkal. Hasonlí­tgatjuk magunkat másokhoz. Sajnáljuk magunkat. Újrajátszuk a konfliktusok drámáit, jól megmondjuk a fejünkben, amit kellett volna. Idealizálunk elképzelt, sosem volt múltat – sóvárgunk sosem lesz jövők iránt. És közben elmulasztunk hálát adni, hogy milyen csodálatos is emberként létezni, most, ebben a pillanatban, ezzel a lélegzetvétellel. (notes to myself)