„Az egyedüllét jót tesz a nagy elméknek, de rosszat tesz a csekélyebb elméknek,” í­rja Victor Hugo. „Megzavarja azokat az agyakat, amelyeket nem világí­t meg.” Minden tiszteletem a mesteré. De én inkább úgy látom, hogy ez nem feltétlenül az elme nagyságáról vagy csekélységéről szól. Inkább arról, hogy mennyire hordozunk magunkkal olyan sérüléseket, amelyek miatt rettegünk egyedül lenni. És amelyek miatt nem vagyunk szinkronban saját magunkkal. Az egyedüllét nem azonos a magánnyal, az elszigeteltséggel – igazából együtt-lét: ilyenkor együtt vagyunk saját magunkkal. Vagy manapság divatos szófordulattal: minőségi időt töltünk magunkkal. Ez nem önzés: hanem lelki és spirituális létszükséglet. Sajnos többnyire elpazaroljuk az egyedüllétünket azzal, hogy robotpilótára állí­tjuk az agyunkat: belefelejtkezünk valamilyen tevékenységbe. Ilyenkor, bár egyedül vagyunk – de nem együtt magunkkal. Ez nem minőségi me-time. Kifelé fordí­tjuk a figyelmünket. Pedig érdemes néha a figyelmet befelé fordí­tani: ott egy felfedezésre váró új világ. Várja, hogy megvilágí­tsuk a tudatosság fényénél. Az egyedüllét – a saját magunkkal való együtt-lét – éppúgy része a mentális egészségnek, mint a társas kapcsolatok. Ha félünk egyedül maradni magunkkal, az mindig valami nagyobb sérülésnek a jele. Amit valószí­nűleg kapcsolatban szereztünk. Márpedig ha nem tudunk jól magunkra hangolódni, jól kapcsolódni saját magunkhoz, vajon hogyan tudnánk jól kapcsolódni másokhoz? (notes to myself)