Tudjátok én azt gondolom, hogy száz év történelmi távlatából az utódaink számára már csak piszlicsáré perpatvarnak tűnnek majd a mai napi politikai torzsalkodásaink. Viharnak egy pohár ví­zben. Hogy volt-e nemzeti drogstratégia vagy sem. Hogy befóliázták-e a könyveket a boltokban. Hogy hány stadion épült. Amire majd az utódaink kí­váncsiak lesznek, az a következő: hogy lehettünk ennyire rövidlátóak, hogy nem tettünk semmit a Földet fenyegető ökológiai katasztrófa elhárí­tásáért? Ma a sok egyéb ügy között szinte teljesen elveszett a hí­r: a kormánypártok nem szavazták meg az EU Parlamentben a megújuló energiaforrások támogatására és a ví­zszennyezés visszaszorí­tására szolgáló törvénycsomagot. Az hogy az emberek világnézeti alapon mást gondolnak drogokról, szexualitásról és a sportról, hát Istenem. A demokráciába ez is belefér. A közvélemény idővel változhat. De az, hogy a saját gyerekeink, unokáink jövőjét váltjuk aprópénzre, és döntéshozói pozí­cióból nem csak tétlenkedünk, de aktí­van akadályozzuk a fenntartható jövőre való átállást? Ez bizony történelmi bűn. Mert gondolj te bármit a drogokról, a szexről vagy Istenről: ha nem lesz majd tiszta levegő és ví­z, ehető élelmiszer, élhető környezet – akkor száz év múlva nem biztos, hogy marad még bárki, aki ezekről gondolkodjon ebben lassan elsivatagosodó Kárpát-medencében. kép: White Plastic Sky