Sokan azt hiszik, hogy az a részünk, ami folyamatosan több és több élvezetre vágyik, a saját jobb meggyőződésünk ellenére, és még akkor is, amikor az már önpusztítóvá válik – az a részünk alapvetően rossz. Hibás. Selejtes. Ördögi. Egy belénk bújt démon, ami igazából mintha nem is mi lennénk.
„Nem vagy önmagad,” mondják gyakran a sóvárgó szerelmesnek, drogfüggőnek, szerencsejátékosnak (és ide mindenki helyettesítse be, amit tapasztalt). Aki az egyébként számára szent értékeket is kész feláldozni azért, hogy vágya és ragaszkodása tárgyából még többet kapjon.
Pedig ez tévedés.
Nagyon is a mi természetes, szerves részünk az, ami sóvárog és kényszeresen ragaszkodik. Az evolúció során a túlélés és fajfenntartás érdekében kialakult természetes mechanizmusok lépnek ilyenkor működésbe – nincs bennünk semmi idegen, démoni és selejtes. Még akkor is, ha sóvárgásunk beteges méreteket ölt.
Ami benned lejátszódik, azt először is megértened kell. Elfogadnod, hogy a saját ürességét mohón kitölteni vágyó, soha jól nem lakó, soha ki nem elégülő részed is Te vagy. Együtt kell érezned vele anélkül, hogy teljesen alávetnéd magad a zsarnokságának – mint ahogy együtt érzel egy toporzékoló kisgyerekkel. Tudod, hogy a viselkedése az ő szempontjából érthető, még ha egyben borzasztó önző is.
Dolgokhoz, emberekhez való kényszeres ragaszkodásunk mindig kétségbeesett és sikertelen kísérlet arra, hogy a saját magunktól elválasztó, lehasító szakadékot áthidaljuk.
