Sokan azt hiszik, hogy az a részünk, ami folyamatosan több és több élvezetre vágyik, a saját jobb meggyőződésünk ellenére, és még akkor is, amikor az már önpusztí­tóvá válik – az a részünk alapvetően rossz. Hibás. Selejtes. Ördögi. Egy belénk bújt démon, ami igazából mintha nem is mi lennénk. „Nem vagy önmagad,” mondják gyakran a sóvárgó szerelmesnek, drogfüggőnek, szerencsejátékosnak (és ide mindenki helyettesí­tse be, amit tapasztalt). Aki az egyébként számára szent értékeket is kész feláldozni azért, hogy vágya és ragaszkodása tárgyából még többet kapjon. Pedig ez tévedés. Nagyon is a mi természetes, szerves részünk az, ami sóvárog és kényszeresen ragaszkodik. Az evolúció során a túlélés és fajfenntartás érdekében kialakult természetes mechanizmusok lépnek ilyenkor működésbe – nincs bennünk semmi idegen, démoni és selejtes. Még akkor is, ha sóvárgásunk beteges méreteket ölt. Ami benned lejátszódik, azt először is megértened kell. Elfogadnod, hogy a saját ürességét mohón kitölteni vágyó, soha jól nem lakó, soha ki nem elégülő részed is Te vagy. Együtt kell érezned vele anélkül, hogy teljesen alávetnéd magad a zsarnokságának – mint ahogy együtt érzel egy toporzékoló kisgyerekkel. Tudod, hogy a viselkedése az ő szempontjából érthető, még ha egyben borzasztó önző is. Dolgokhoz, emberekhez való kényszeres ragaszkodásunk mindig kétségbeesett és sikertelen kí­sérlet arra, hogy a saját magunktól elválasztó, lehasí­tó szakadékot áthidaljuk.