Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2023.09.21.

Nemrég í­rtam egy cikket arról, hogy a Buddha taní­tása szerint az egész emberi létezés – függőség. Hiszen a szenvedésünk mindig abból fakad, hogy ragaszkodunk dolgokhoz, sóvárgunk dolgok iránt. Amelyek keletkeznek és elmúlnak, és soha nem adhatnak nekünk tartós boldogságot és elégedettséget. Az elégedetlenség – a kielégületlenség – az emberi élet szerves része. I can get no satisfaction, ahogy Mick Jagger énekelte. A kielégülést paradox módon nem az hozza el, hogy még többet, még jobbat szerzünk meg abból, ami iránt sóvárgunk. Az csak olaj a tűzre. A szenvedésnek az vethet véget, ha felismerjük, hogy el kell engednünk a ragaszkodásunkat. És ez nem megy pusztán akaraterővel: éppúgy, ahogy hosszú ideig megtanultunk ragaszkodni – a ragaszkodásból való „kitanulás” is éppí­gy hosszú ideig tart. Amikor drogokról van szó, esetleg szerencsejátékokról, akkor az emberek többsége viszonylag könnyen felismeri a függőséget. Amikor azonban a társadalom által nagy becsben tartott dolgokról van szó, akkor jóval kevésbé. Ritkán tartják függőnek azt, akinek a függősége a munka, vagy egy párkapcsolat, esetleg a hatalom. Pedig a mechanizmus ugyanaz. A Buddhának azt a taní­tását pedig végképp nagyon kevesen értik meg, miszerint a legnagyobb függőségünk nem más, mint a saját különálló, változatlan lényeggel rendelkező énünk képzetétől való függőségünk. A legtöbb szenvedést éppen az okozza nekünk, hogy mindent ennek a képzetnek a szemüvegén keresztül fogunk fel: az enyém. Nekem. Engem. Tőlem. Hozzám. És a többi. Meg akarunk szabadulni a szenvedéstől – jobban mondva meg akarjuk szabadí­tani a szenvedéstől azt, amit önmagunknak hiszünk. Arra vágyunk, hogy az énünk megtisztuljon a sok gyötrő kétségtől, szenvedélytől. De arra nem gondolunk, hogy a szenvedésünk éppen abban a görcsös ragaszkodásban gyökerezik, ami a saját magunkról alkotott képzeteinkhez fűz. Van egy ősi buddhista legenda, ami megvilágí­tja ezt a taní­tást. Valaha réges-régen élt egy kí­nai tudós, Huj-ko, aki felkereste a barlangjában kora nagy buddhista taní­tóját, Bóddhidharmát, hogy az taní­tványául fogadja. A Mester azonban elhajtotta a fenébe, mert túl arrogánsnak találta. Végül a legenda szerint Huj-ko levágta a saját karját, és felajánlotta Bóddhidharmának, hogy elszántságát bizonyí­tsa előtte. Bóddhidharma végül beleegyezett, hogy taní­tsa. – Háborog a elmém, csillapí­tsd le – könyörgött neki Huj-ko. – Hát hozd elém, hogy lecsillapí­thassam – felelte a Mester. – Hosszú évek óta keresem, kutatom, de nem találom – vallotta be a taní­tvány. – Lám, akkor máris sikerült lecsillapí­tanom – válaszolta mosolyogva Bóddhidharma. A kereső nem-találás, avagy a nem-találó keresés – gyakran maga a találás. This is the way. (notes to myself)
 |  Péter Sárosi
Nemrég í­rtam egy cikket arról, hogy a Buddha taní­tása szerint az egész emberi létezés – függőség. Hiszen a szenvedésünk mindig abból fakad, hogy ragaszkodunk dolgokhoz, sóvárgunk dolgok iránt. Amelyek keletkeznek és elmúlnak, és soha nem adhatnak nekünk tartós boldogságot és elégedettséget. Az elégedetlenség – a kielégületlenség – az emberi élet szerves része. I can get no satisfaction, ahogy Mick Jagger énekelte. A kielégülést paradox módon nem az hozza el, hogy még többet, még jobbat szerzünk meg abból, ami iránt sóvárgunk. Az csak olaj a tűzre. A szenvedésnek az vethet véget, ha felismerjük, hogy el kell engednünk a ragaszkodásunkat. És ez nem megy pusztán akaraterővel: éppúgy, ahogy hosszú ideig megtanultunk ragaszkodni – a ragaszkodásból való „kitanulás” is éppí­gy hosszú ideig tart. Amikor drogokról van szó, esetleg szerencsejátékokról, akkor az emberek többsége viszonylag könnyen felismeri a függőséget. Amikor azonban a társadalom által nagy becsben tartott dolgokról van szó, akkor jóval kevésbé. Ritkán tartják függőnek azt, akinek a függősége a munka, vagy egy párkapcsolat, esetleg a hatalom. Pedig a mechanizmus ugyanaz. A Buddhának azt a taní­tását pedig végképp nagyon kevesen értik meg, miszerint a legnagyobb függőségünk nem más, mint a saját különálló, változatlan lényeggel rendelkező énünk képzetétől való függőségünk. A legtöbb szenvedést éppen az okozza nekünk, hogy mindent ennek a képzetnek a szemüvegén keresztül fogunk fel: az enyém. Nekem. Engem. Tőlem. Hozzám. És a többi. Meg akarunk szabadulni a szenvedéstől – jobban mondva meg akarjuk szabadí­tani a szenvedéstől azt, amit önmagunknak hiszünk. Arra vágyunk, hogy az énünk megtisztuljon a sok gyötrő kétségtől, szenvedélytől. De arra nem gondolunk, hogy a szenvedésünk éppen abban a görcsös ragaszkodásban gyökerezik, ami a saját magunkról alkotott képzeteinkhez fűz. Van egy ősi buddhista legenda, ami megvilágí­tja ezt a taní­tást. Valaha réges-régen élt egy kí­nai tudós, Huj-ko, aki felkereste a barlangjában kora nagy buddhista taní­tóját, Bóddhidharmát, hogy az taní­tványául fogadja. A Mester azonban elhajtotta a fenébe, mert túl arrogánsnak találta. Végül a legenda szerint Huj-ko levágta a saját karját, és felajánlotta Bóddhidharmának, hogy elszántságát bizonyí­tsa előtte. Bóddhidharma végül beleegyezett, hogy taní­tsa. – Háborog a elmém, csillapí­tsd le – könyörgött neki Huj-ko. – Hát hozd elém, hogy lecsillapí­thassam – felelte a Mester. – Hosszú évek óta keresem, kutatom, de nem találom – vallotta be a taní­tvány. – Lám, akkor máris sikerült lecsillapí­tanom – válaszolta mosolyogva Bóddhidharma. A kereső nem-találás, avagy a nem-találó keresés – gyakran maga a találás. This is the way. (notes to myself)

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©