„Az igazi nagylelkűség éppen azoknak az okoknak az elpusztí­tását foglalja magában, amiben a hamis jótékonyság gyökerezik,” í­rta Paul Freire brazil filozófus, Az elnyomottak pedagógiája cí­mű nagy hatású könyvében. „A hamis jótékonyság arra kényszerí­ti a megfélemlí­tetteket és az alávetetetteket, az ‘élet kitaszí­tottjait’, hogy kézfogásra nyújtsák remegő kezeiket. A valódi nagylelkűség abban rejlik, hogy ezeket a kezeket, akár egyének, akár közösségek kezeiről is van szó, ne könyörgésre kelljen kinyújtani, hanem hogy egyre inkább dolgos emberi kezekké váljanak, amelyek munkájuk által átformálják a világot.” Ezek a sorok ma – sajnos – éppen olyan aktuálisak, mint a 60-as években, amikor a brazil katonai diktatúra börtönéből szabaduló szerzőjük papí­rra vetette őket. Elég szétnéznünk ma Magyarországon, hogy ezernyi jelét lássuk annak a hamis jótékonyságnak, amiről Freire í­rt: a saját helyzetükért a szegényeket hibáztató, a felelősséget a családokra hárí­tó állami cserbenhagyásnak. Amit persze leöntenek egy karitatí­v, ájtatoskodó cukormázzal, és ráütik a „gondoskodáspolitika” bélyegét, hogy a rossz lelkiismeretüket megnyugtassák. „Gondoskodni” olyanokról lehet, akik nem képesek az önálló életre. Gyerekekről, fogyatékkal élőkről. De az, hogy a kormány szociálpolitika helyett „gondoskodáspolitikáról” beszél, azzal gyakorlatilag konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket és lemond arról, hogy ezeket neki csökkentenie kellene. Lemond arról, hogy a társadalom perifériáján élőket, a leszakadókat, a nyomorgókat felnőtt emberként, partnerként kezelje, ehelyett egy egészségtelen paternalista gyámkodást, feudális függőséget alakí­t ki. A „gondoskodás” persze éppúgy porhintés, mint amennyire hazugság volt a régi időkben az, hogy a földesúr és az egyház „gondoskodott” a jobbágyokról. A lényeg: hogy a szegényeket benne tartsa a kiszolgáltatottságban, az anyagi és szellemi nyomorban. Hiszen ezáltal válnak manipulálhatóvá és kihasználhatóvá. És vajon ki gondolta komolyan, hogy amikor már vannak vármegyék és főispánok, harácsoló döbrögik és kapzsi főpapok, akkor majd nem lesznek jobbágyok is? Az a nagy helyzet, kedves honfitársaim, hogy az ország mozdonya gőzerővel halad – a rossz irányba. Visszafelé, a múltba, ahonnan menekülni kellene. Amiről legnagyobb í­róink, költőink, reformereink és forradalmáraink sok nemzedéken keresztül í­rták, mondták, kiabálták: elég volt! Abba a világba, ahol az ország népének jelentős része jogfosztottságban, sötétségben él, miközben egy szűk elit gondtalanul dőzsöl a luxusban. Pandúrokkal, ispánokkal és bértollnokokkal körülvéve, akik betonba döngölnek mindent és mindenkit, aki meg meri kérdőjelezni az uralmukat. És a legszörnyűbb ebben az egészben az, hogy az ilyen rendszerekbe szervesen beépül a Stockholm-szindróma. Hiszen éppen azok tapsolnak leginkább az elnyomásnak – és rettegnek a dolgok megváltoztatásától a leginkább, akiket a rendszer a leginkább kizsákmányol és kirekeszt. „Az elnyomottak, mivel internalizálták az elnyomó képét és elfogadták az útmutatásait, rettegnek a szabadságtól,” í­rja Freire. Ezért aztán sok í­rástudónak kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az árulás. Hiszen ha a nép ezt szereti, akkor ő miért emelje fel a hangját? Hiszen halgatni arany. Sőt, ő miért ne húzna belőle hasznot? Miért ne váltaná aprópénzre a lelkiismeretét? És ha körülnézünk, ennek a példáit látjuk most mindenfelé. De valahol ez elhoz egy megtisztulást is. Egy erős demokráciában nem tudhatjuk, ki az, aki valóban a szabadság és egyenlőség barátja, és ki az, aki csak egyszerűen beáll a sorba. De az, aki itt ma még nyilvánosan ki mer állni, fel mer szólalni – aki még ellenáll, arról tudhatjuk, hogy az ő vezére bensőjéből vezérel – ember, és nem vad. Szí­ve, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. És nem tehet mást, mint Paul Freire – mert a benső vezére nem enged mást tennie: a népét kell taní­tania, nem középiskolás fokon. Még akkor is, ha ugyanebből a népből sokan vannak az elámí­tottak és félrevezetettek, akik megtagadják. „Az emberi létezés nem lehet néma, és nem is táplálhatják hamis szavak, csak igaz szavak, amelyekkel férfiak és nők átformálják a világot,” í­rja Freire. Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit, hiszen ezeket az í­rásokat nem támogatja senki más rajtad kí­vül. Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/