„Az igazság azokhoz tartozik, akik keresik, és nem azokhoz, akik megtalálni vélik,” í­rta Condorcet márki, a felvilágosult filozófus, akit a jakobinusok bebörtönöztek és halálba kergettek a hasonló eretnek gondolatokért. Mert azok, akik önelégülten terpeszkednek a nagybetűs Igazság védőbástyái mögött, sosem tűrhették azoknak a jelenlétét, akik örökké kérdeznek, ahelyett, hogy válaszokat rágnának mások szájába. Egyszerű, fekete-fehér válaszokat bonyolult kérdésekre. És azok, akik hozzászoktak, hogy válaszokat rágjanak a szájukba, megkí­mélve őket a gondolkodás nyűgétől, könnyen elhiszik, hogy minden rossz okozói a kérdezők. Condorcet, a maga optimista évszázadában, hitt abban, hogy „az emberiség tökéletesí­thetősége végtelen.” Én nem osztozom ebben az illúziójában. Mindig lesznek olyanok, mint a jóságos öreganyó, aki lelki üdve érdekében buzgón rőzsét gyűjtött Husz János máglyájához, és akinek láttán Husz felsóhajtott: „Ó szent együgyűség!” (notes to myself)