Tara Brach klinikai szakpszichológus és meditációs oktató szerint, kövessünk bármilyen vallást vagy utat, amikor válságos időket élünk át, három dologra kell emlékeznünk.
Az első: ébredj fel a gondolataidból!
Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjunk. Hanem azt, hogy ismerjük fel, hogy amikor vacakul érezzük magunkat, akkor annak lehet rajtunk kívül álló oka – de az esetek jelentős részében a saját gondolataink tartanak bennünket benne a vacakságban. Az a mód, ahogyan reagálunk. A történetek, amiket újra és újra elmondunk magunknak arról, hogy milyen szerencsétlenek, milyen gyengék, milyen jelentéktelenek stb. vagyunk. És milyen igazságtalan a világ, milyen gonosz a másik ember stb. Hérakleitosznak igaza volt: minden pillanatban azzá válsz, amit gondolsz és teszel.
A második: érezd az érzést!
Ismét, ez nem azt jelenti, hogy teljesen merüljünk el például az önsajnálatban. Csupán azt, hogy ne zárkózzunk el az elől, amit érzünk – nevezzük meg, vegyünk tudomást róla, ne söpörjük a szőnyeg alá. Ne féljünk sérülékenynek lenni. Érezzük, hogy milyen észlelésekkel jár együtt a testünkben. Oka van annak, hogy úgy érezzük magunkat, ahogyan. Még a legostobábbnak, legirracionálisabbnak talált érzésünk mögött is van valós szükséglet. Ami akár ilyen torz módon tör utat magának. Hogy szeretve legyünk, látva legyünk, elismerve legyünk – ez mind legitim szükséglet.
A harmadik: emlékezz a szeretetre!
Nem mindig elég racionálisan megmagyarázni magunknak, hogy rosszul gondolkodunk és nem érezzük azt, amit kellene. Az egó makacsul ellenáll: védelmi gátjait felhúzza, a vészcsengőket megszólaltatja: nem enged érezni, és újabb önkorlátozó gondolatokkal bombáz minket arról, hogy nem vagyunk elég szerethetőek úgy, ahogy vagyunk. És valóban, nehéz annak átélnie, hogy szerethető, aki már gyermekkorában sem tudta felhőtlenül átélni azt, hogy gondoskodnak róla és szeretik. Emlékeznünk kell arra, hogy jó emberek vagyunk, akik, bár lehet hibáztak, lehet, bukdácsolnak, de ettől még törekszenek a jóra, egyébként még szerethetők. Még akkor is, ha éppen akkor és ott nincs jelen senki, aki erre emlékeztessen – magunkat kell emlékeztetnünk. Magunkat kell átölelnünk, önmagunkkal kell együtt éreznünk.
Ez a bölcsesség, ez az erő nem támadó, versengő, agresszív és hódító. A valódi erő szelíd erő – olyan, mint a víz ereje. Ha valaki karddal támad rá, szétnyílik előtte. De össze is zárul. És ha kell, hát sziklákat zúz porrá és hegyeket mos el.
Ahogy Ovidius írja: gutta cavat lapidem. A vízcsepp kivájja a követ.
Eszerint a bölcsesség szerint az érzelmeink nem leküzdendő akadályok, amik gyengévé tesznek bennünket. Hanem hidak, amelyek összekötnek minket saját magunkkal és egymással. Üzenetek, amelyeket meg kell fejtenünk. Megélésük nem szégyen, nem gyengeség, általuk válhatunk erősebbé. Elfojtásuk pedig törékennyé tesz minket, akárcsak a hit, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, ha soha nem akarunk törékenynek látszani.
(notes to myself)
Adnak neked valamit ezek az írások? Segítenek? Akkor kérlek, segíts Te is – légy támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Kaethe Butcher