Nemrég olvastam az izraeli Nova fesztivált ért brutális támadásról a sajtóban, és még mindig nem tértem magamhoz. Azért is érintett ilyen mélyen ez a dolog, mert azokban a partizó fiatalokban ráismertem saját magamra – a saját barátaimra. Még ha én magam már ritkán is járok ilyen helyekre, a szívemben éreztem: az én törzsemet érte támadás.
A beszámolók szerint 260 holttestet hagytak maguk után a terroristák (tizenéves suhancok). A szemtanúk olyan hihetetlen borzalmakról számoltak be, amelyeket én itt most nem is kívánok megismételni. Aki akarja, megtalálja a neten.
Aki volt már hasonló fesztiválon, például Ozorán, az tudja, hogy ezek a psytrance fesztiválok még az elektronikus zenei fesztiválokon belül is különlegesek. Nem egy embert ismerek, akinek az életét változtatta meg, és nagyon pozitív irányban, egy ilyen fesztivál. Begubózott, besavanyodott középkorú emberek nyíltak ki a világra, mint a lótuszvirág.
És igen, ebben gyakran szerepet játszanak tudatmódosító szerek is. Bár erről tabu beszélni, mert rögtön „drogpropagandával” vádolják meg az embert. Pedig, a sok sötét, pokoljáró drogtörténet mellett érdemes lenne elmesélni ezeket a történeteket is. Történeteket, amelyekben emberek tudatosan, felelősen módosítják a tudatukat ezeken a felnőtt játszótereken. Emellett pedig élik a maguk értelmes, tartalmas életét, és nem válnak sikátorokban magukat lövő junkie-vá.
Ezek az Élet és a Szeretet ünnepei: így, nagy betűvel. Ellentétei mindannak, amibe a szürke hétköznapok kocka-világa zárja az embereket. A táncról szólnak, és a táncon keresztül próbálják visszavezetni a résztvevőiket valami olyan transzcendens közösségi élményhez, ami kikopott a kultúránkból. És amihez képest, ki kell mondani, elhalványodik bármi, amit hivatalos egyházi vagy állami ünnepségek nyújtani képesek.
Az Életnek ezt az ünnepét változtatták most mészárszékké fanatikusok. És miért? Bizonyára találnak magasztos eszméket, amelyekkel igazolhatják, amit tettek. Hivatkozhatnak Istenre, nemzetre, szabadságra. Felsorolhatják a vélt és jogos történelmi sérelmeiknek egész sokaságát. Hogy mennyit szenvedtek. Relativizálhatnak és összehasonlítgathatnak. De tudjátok mi igazolhatja azt, hogy békésen táncoló fiatalok tömegét mészárold le válogatás nélkül? Hát megmondom: SEMMI. A kurva nagy semmi.
Borzasztó szomorú ez az egész. A szívem ma egy ólomkolonc.
Jelenleg nem maradt hely benne másnak, mint dühnek, hogy ilyen előfordulhatott – és együttérzésnek az áldozatok és hozzátartozóik iránt
