Hallottátok, hogy Győzikét több száz fociszurkoló szidta rasszista és kormányellenes rigmusokkal? Ez megint egy olyan történet, amiben nincs katarzis, nincsenek hősök. Minden szereplő minden megnyilvánulásától elfogja az embert a heveny hányinger. És ez annyira sokat elmond arról, hogy milyen országban élünk. Mert ugye ott vannak a cigánygyűlölő rigmusok, amik bármilyen kontextusban is csak gyomorforgatóak lehetnek. De közben ott van ez a saját lelkét aprópénzre váltó, nem is tudom, hogy nevezzem: influencer. Ott parádézik a VIP páholyban, hogy dörgölőzésével görcsösen bizonygassa, ő (is) lojális alattvaló. Megérdemli a buksisimit, hiszen ő igazodik a kor, és főként a Hatalom elvárásaihoz, a pénz mozgásához. Ami megint csak undi. Aztán ott van még a Fradi elnöke, Kubatov Gábor, akinek a neve felejthetetlenül összekapcsolódott a lelketlen és nyers hatalmi manipulációval. És ez az ember kezd arról beszélni, hogy a Fradi egy nagy befogadó család – miközben tudjuk, hogy a Fradi hardcore szurkolótábora, kormányzati hátszéllel, folyamatosan tolja a maga rasszista és homofób rigmusait. Hogy egy olyan országot épí­tenek, ahol csak az számí­t magyarnak és családnak, akiről ők azt mondják. Mindenki más örüljön, ha megtűrik a létezését. És hogy teljes legyen a kép, akkor végül ott vagyok én – ott vagy te is, kedves olvasó. Olyanná válunk, mint Pavlov kutyája. Az ember összekavarodik és a saját érzelmeitől is megundorodik. Mert ugye egyrészt némi kárörömmel veszi tudomásul, hogy a nép kifejezi nemtetszését a lelkét a Hatalomnak eladó pojácával szemben. Másrészt viszont elszomorí­tja, hogy ezt rasszista módon fejezi ki. Hogy itt még az ellenállás is béna. Elszomorí­tja, hogy milyen hatalmas katyvasz van a fejekben és a szí­vekben. Hogy itt már tényleg mindenki utál mindenkit, és ez az utálat ott fortyog, kitörésre készen, a felszí­n cukormáza alatt. Repül a nehéz kő, és hogy kit hogyan talál meg, az gyakran bizony esetleges.