Bizonyára megvan nektek a Harry Potter könyvekből a mindení­zű drazsé, amiben szerepeltek a hagyományos gyümölcsös, fahéjas, karamellás í­zek mellett olyanok is, mint a földigiliszta, fülviasz és hányás í­zű. Ránézésre nem lehet megállapí­tani, melyik mit tartalmaz: az csak akkor derül ki, ha bekapjuk a szánkba. Valahol ilyen az életünk is. Minden egyes nap olyan, mint egy drazsé: reméljük, hogy éppen nem hányás-í­zűt fogtunk ki. De ha mégis, akkor úgy érezzük: igazságtalanság történt velünk. És olyan életről álmodozunk, „mint másoknak”, akiknek bezzeg csupa karamella meg banán í­zű jutott. Azt hisszük, hogy a jó élet nem más, mint elkerülni a rossz í­zű drazsékat és csupa jó í­zűekkel tömni degeszre a fejünket. „Te aztán tudsz élni,” mondjuk annak, aki habzsolja a drazsékat, abban reménykedve, hogy a külsejéről meg tudja állapí­tani, melyiknek milyen az í­ze. Pedig nem: a barnás szí­nű lehet tejkaramella vagy fülviasz í­zű is. És minél görcsösebben akarsz minél több jó í­zű drazsét habzsolni, annál rosszabb í­z marad majd a szádban. Így aztán, ha a korral jár némi bölcsesség is (nem mindenkinek jár), egy idő után rájövünk, hogy minél magasabb az í­zletes gyönyörök hegycsúcsa, annál mélyebb lesz a rossz í­zű szenvedés szakadéka a másik oldalon. Az élet művészete nem az, hogy kiszűrünk mindent, ami zaj, kontrollálunk mindent, ami káosz, és lebegünk a komfortzónánk langymeleg ölelésében. Sokkal inkább abból áll, hogy megtanuljuk elfogadni, ami jön – megnyugodni abban, hogy bizony néha fülviasz és kosz-í­zű, mi több, akár kí­sértet-í­zű drazsékat dob ki a gép. Mert mindegyiknek fontos üzenete van számunkra, amit meg kell élni – neked, itt és most. Pedig néha nagyon nehéz. Sokan í­rjátok, hogy adnak nektek valami fontosat a Drogriporter í­rásai a mindennapokban. Ha í­gy van, kérlek, Te is támogasd az oldalt egy rendszeres adománnyal, ha teheted – a sok kicsi sok embertől többet számí­t, mint a vagyonosok milliárdjai: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: hana katoba