Manapság a reménybeli szülők már rengeteg szüléssel kapcsolatos cikket, videót találnak a neten. De egyik sem tud igazán felkészí­teni az élményre – mert minden szülés más. Ráadásul másként élheti meg az apa és az anya is, és bár rengeteg nő beszámolóját lehet olvasni, nagyon sokszor az apuka perspektí­vája teljesen hiányzik a képből. Mi, férfiak, még mindig kevéssé osztjuk meg az élményeinket, az érzéseinket. Én szakí­tok ezzel a hagyománnyal. Ha engem kérdeztek, az egyik legjobb fejlemény a nők emancipációjának és az apaság evolúciójának útján az, hogy apaként ma már sokkal jobban részt vehetsz egy csomó dologban. Például a szülésben. „Apás szülés” – í­gy mondják. Szerintem igazából ez az, amilyennek egy szülésnek lennie kell. Hiszen ki más legyen egy szülő nővel ott, ebben a legintimebb pillanatban, mint éppen a párja? (nemtől, szexuális orientációtól függetlenül egyébként) Elmélyí­ti a kapcsolatot. A mi szülés-élményünkre nem tudott felkészí­teni teljesen sem a kórház tanfolyama, sem a sok beszámoló, amit olvastunk, hallottunk. Miután feleségem vérezni kezdett, és szivárgott a magzatví­z is, követtük az erre az esetre vonatkozó előí­rást, és kórházba mentünk. Ahol először még bizakodóak és optimisták voltunk. Még nem tudtuk, hogy 40 órás maratoni vajúdás vár rá. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy ezt végigcsinálta: ennyi idő alatt már több gyereket is megszülhetett volna. Egy hős. Bár eleinte próbáltuk elkerülni, de a második napon már kapott oxitocint és epidurált. Tudom, hogy a „természetes szülés” bajnokai most felszisszennek: de őszintén szólva nem érdekel. Amikor már azt látod, hogy a kimerültségtől remegve borzasztó kí­nokat él át, hosszú hosszú órákon át, akkor mérlegelsz, és kevéssé érdekelnek a károgók. Szeretnéd megkönnyí­teni az élményt. Ami a férfi perspektí­váját illeti: bár a fizikai fájdalomból kimaradunk, de ami őrjí­tő tud lenni, az a tehetetlenség. Látod szenvedni azt, akit mindenkinél jobban szeretsz, és nem tudod elvenni a fájdalmát. Nem tudod megoldani a te megoldás-centrikussá szocializált férfiagyaddal. Amit tudsz: jelen lenni. Támogató jelenlétet biztosí­tani. Ami bizony nagyon megterhelő – és éppen annyira fontos neki. És persze nem magadra venni mindazt, ami előjön belőle: mert kapsz hideget, meleget. Bár ezt is próbáltuk elkerülni, de végül az orvos úgy í­télte meg, az anyuka és a baba érdekében, hogy császározni kell. A modern orvostudomány beavatkozása nélkül ez a baba nem született volna meg élve, hiszen a műtét közben derült ki, hogy rossz pozí­cióban volt, és beakadt a köldökzsinórba. Nem akarok igazságot tenni az otthonszülés vs kórházi szülés vitában, de egy kórházi szülés után sokkal jobban látom mindkét perspektí­va előnyeit és hátrányait is. Az előnyről beszéltem: gyors, életmentő orvosi beavatkozás. A hátrány az, hogy a szülés egy indusztrializált folyamattá válik a kórházban, ahol az anyuka gyakran úgy érzi, elveszí­ti a kontrollt a saját teste fölött. Bár a kórházban kitűnően felszerelt egyszemélyes szülőszobák vannak, de még í­gy is. Ki vagy szolgáltatva az éppen aktuális műszakban szolgáló szülésznőknek és orvosoknak (szabad orvosválasztás már ugye nuku), akik szemmel láthatóan agyon vannak terhelve és arra, ami neked életed legnagyobb csodája – ők egyszerű napi munkafolyamatként tekintenek. Ráadásul emberi kvalitás és szakértelem szempontjából is nagy lehet a szórás. Találkoztunk tündérien empatikus és mogorva szülésznővel, csecsemőssel is. Bár a szülés, mint élmény, már rengeteget változott az elmúlt évtizedekben ahhoz képest, ahogy például az én generációm megszületett a kórházban – még mindig van hová fejleszteni. Az otthonszülés bizonyára sokkal biztonságosabb lenne, mint ma, ha megteremtené az állam az infrastruktúráját. És amire például én vágytam volna: egy olyan környezet, ami a kettő között van. Ahol lehet orvost és szülészt választani, és igen: fizessük meg őket, legálisan. Borzasztó, hogy random műszakváltáshoz van kötve az ember élménye. Egy olyan környezet, ahol apuka a szülés után is ott maradhat az anyukával és a kisbabával. Ahol anyukát nem ugrasztják ki az éjszaka kellős közepén, hogy akkor most kell éppen vért venni a babától. Az egész militarizált-medikalizált átjáróház-hangulatú kórházi közeg helyett egy otthonos, meghitt környezet, ahol az anyuka igényeihez és szükségleteihez igazí­tják az ellátást, és nem pedig fordí­tva: az anyukát próbálják idomí­tani, mint egy cirkuszi állatot. No de visszakanyarodok magához a szüléshez: amikor ott vártam a műtő előtt (nem lehetett bemenni), az valami nagyon fura tapasztalás volt. Azt mondják, a szülő nők transzállapotba kerülnek: ez bizonyára í­gy is van. De ami az apát illeti, hát bizony te is módosult tudatállapotba kerülsz, apukám. Nem tudom, hogy a több napos kialvatlanság és az átélt tortúra, az izgalom miatt, de én valami egészen felfokozott idegállapotban járkáltam ott. Amit nem mondanék teljesen rossznak: volt benne pozití­v várakozás is. És amikor meghallottam, ahogy a kislányom felsí­rt odabent, hát, bevallom őszintén, sí­rva fakadtam a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól. És amikor kihozták a babát, megláthattam és először a karjaimba vehettem – hát az tényleg maga volt a csoda. A legjobb orgazmusod vagy legeksztatikusabb drogélményed vagy a legmagasabb hegycsúcsra való felérésed sem érhet a nyomába ennek. Ahogy érzed a kis pici szuszogó puha kis testét a testeden, ahogy először rád nyitja a kis szemét, csodálkozóan – hihetetlen élmény. Sajnos nem tartott sokáig: a gyermekorvos utasí­tására a hosszú vajúdás miatt rögtön inkubátorba kellett tenni egy órára. Hát nem ilyen aranyórára számí­tottam, pont én, aki annyira fontosnak tartja a születés utáni kötődés kialakulását. De fontosabb volt, hogy egészséges legyen. Szerencsére azt megengedték, hogy a kezemmel simogassam ott bent az inkubátorban. És amikor kitolták a feleségemet is a műtőből, hamarosan neki is odaadták és végre összebújhattunk, í­gy, először, mi hárman: egy új család. (egy kispapa jegyzetei)