Manapság a reménybeli szülők már rengeteg szüléssel kapcsolatos cikket, videót találnak a neten. De egyik sem tud igazán felkészíteni az élményre – mert minden szülés más. Ráadásul másként élheti meg az apa és az anya is, és bár rengeteg nő beszámolóját lehet olvasni, nagyon sokszor az apuka perspektívája teljesen hiányzik a képből. Mi, férfiak, még mindig kevéssé osztjuk meg az élményeinket, az érzéseinket. Én szakítok ezzel a hagyománnyal.
Ha engem kérdeztek, az egyik legjobb fejlemény a nők emancipációjának és az apaság evolúciójának útján az, hogy apaként ma már sokkal jobban részt vehetsz egy csomó dologban. Például a szülésben. „Apás szülés” – így mondják. Szerintem igazából ez az, amilyennek egy szülésnek lennie kell. Hiszen ki más legyen egy szülő nővel ott, ebben a legintimebb pillanatban, mint éppen a párja? (nemtől, szexuális orientációtól függetlenül egyébként) Elmélyíti a kapcsolatot.
A mi szülés-élményünkre nem tudott felkészíteni teljesen sem a kórház tanfolyama, sem a sok beszámoló, amit olvastunk, hallottunk. Miután feleségem vérezni kezdett, és szivárgott a magzatvíz is, követtük az erre az esetre vonatkozó előírást, és kórházba mentünk. Ahol először még bizakodóak és optimisták voltunk. Még nem tudtuk, hogy 40 órás maratoni vajúdás vár rá. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy ezt végigcsinálta: ennyi idő alatt már több gyereket is megszülhetett volna. Egy hős.
Bár eleinte próbáltuk elkerülni, de a második napon már kapott oxitocint és epidurált. Tudom, hogy a „természetes szülés” bajnokai most felszisszennek: de őszintén szólva nem érdekel. Amikor már azt látod, hogy a kimerültségtől remegve borzasztó kínokat él át, hosszú hosszú órákon át, akkor mérlegelsz, és kevéssé érdekelnek a károgók. Szeretnéd megkönnyíteni az élményt.
Ami a férfi perspektíváját illeti: bár a fizikai fájdalomból kimaradunk, de ami őrjítő tud lenni, az a tehetetlenség. Látod szenvedni azt, akit mindenkinél jobban szeretsz, és nem tudod elvenni a fájdalmát. Nem tudod megoldani a te megoldás-centrikussá szocializált férfiagyaddal. Amit tudsz: jelen lenni. Támogató jelenlétet biztosítani. Ami bizony nagyon megterhelő – és éppen annyira fontos neki. És persze nem magadra venni mindazt, ami előjön belőle: mert kapsz hideget, meleget.
Bár ezt is próbáltuk elkerülni, de végül az orvos úgy ítélte meg, az anyuka és a baba érdekében, hogy császározni kell. A modern orvostudomány beavatkozása nélkül ez a baba nem született volna meg élve, hiszen a műtét közben derült ki, hogy rossz pozícióban volt, és beakadt a köldökzsinórba. Nem akarok igazságot tenni az otthonszülés vs kórházi szülés vitában, de egy kórházi szülés után sokkal jobban látom mindkét perspektíva előnyeit és hátrányait is.
Az előnyről beszéltem: gyors, életmentő orvosi beavatkozás. A hátrány az, hogy a szülés egy indusztrializált folyamattá válik a kórházban, ahol az anyuka gyakran úgy érzi, elveszíti a kontrollt a saját teste fölött. Bár a kórházban kitűnően felszerelt egyszemélyes szülőszobák vannak, de még így is. Ki vagy szolgáltatva az éppen aktuális műszakban szolgáló szülésznőknek és orvosoknak (szabad orvosválasztás már ugye nuku), akik szemmel láthatóan agyon vannak terhelve és arra, ami neked életed legnagyobb csodája – ők egyszerű napi munkafolyamatként tekintenek. Ráadásul emberi kvalitás és szakértelem szempontjából is nagy lehet a szórás. Találkoztunk tündérien empatikus és mogorva szülésznővel, csecsemőssel is.
Bár a szülés, mint élmény, már rengeteget változott az elmúlt évtizedekben ahhoz képest, ahogy például az én generációm megszületett a kórházban – még mindig van hová fejleszteni. Az otthonszülés bizonyára sokkal biztonságosabb lenne, mint ma, ha megteremtené az állam az infrastruktúráját. És amire például én vágytam volna: egy olyan környezet, ami a kettő között van. Ahol lehet orvost és szülészt választani, és igen: fizessük meg őket, legálisan. Borzasztó, hogy random műszakváltáshoz van kötve az ember élménye. Egy olyan környezet, ahol apuka a szülés után is ott maradhat az anyukával és a kisbabával. Ahol anyukát nem ugrasztják ki az éjszaka kellős közepén, hogy akkor most kell éppen vért venni a babától. Az egész militarizált-medikalizált átjáróház-hangulatú kórházi közeg helyett egy otthonos, meghitt környezet, ahol az anyuka igényeihez és szükségleteihez igazítják az ellátást, és nem pedig fordítva: az anyukát próbálják idomítani, mint egy cirkuszi állatot.
No de visszakanyarodok magához a szüléshez: amikor ott vártam a műtő előtt (nem lehetett bemenni), az valami nagyon fura tapasztalás volt. Azt mondják, a szülő nők transzállapotba kerülnek: ez bizonyára így is van. De ami az apát illeti, hát bizony te is módosult tudatállapotba kerülsz, apukám. Nem tudom, hogy a több napos kialvatlanság és az átélt tortúra, az izgalom miatt, de én valami egészen felfokozott idegállapotban járkáltam ott. Amit nem mondanék teljesen rossznak: volt benne pozitív várakozás is. És amikor meghallottam, ahogy a kislányom felsírt odabent, hát, bevallom őszintén, sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.
És amikor kihozták a babát, megláthattam és először a karjaimba vehettem – hát az tényleg maga volt a csoda. A legjobb orgazmusod vagy legeksztatikusabb drogélményed vagy a legmagasabb hegycsúcsra való felérésed sem érhet a nyomába ennek. Ahogy érzed a kis pici szuszogó puha kis testét a testeden, ahogy először rád nyitja a kis szemét, csodálkozóan – hihetetlen élmény. Sajnos nem tartott sokáig: a gyermekorvos utasítására a hosszú vajúdás miatt rögtön inkubátorba kellett tenni egy órára. Hát nem ilyen aranyórára számítottam, pont én, aki annyira fontosnak tartja a születés utáni kötődés kialakulását. De fontosabb volt, hogy egészséges legyen. Szerencsére azt megengedték, hogy a kezemmel simogassam ott bent az inkubátorban. És amikor kitolták a feleségemet is a műtőből, hamarosan neki is odaadták és végre összebújhattunk, így, először, mi hárman: egy új család.
(egy kispapa jegyzetei)
