A legutóbbi posztomban a Nagy Ellenőrről írtam – aki belülről kritizál. Sok olvasó, még ha kényelmetlenül fészkelődve is, de magára ismert benne. Hiszen majdnem mindannyiunkban ott van – még ha nem is mindenki tudatosítja. Még ha az írásomban kellemetlenül éles kontúrokkal rajzoltam is meg a körvonalait. Jóval élesebbekkel, mint amilyenekkel akár saját ellenőröm rendelkezik (csak hogy megnyugtassam azokat, akik már elmeorvosi kivizsgálásomat szorgalmazták a poszt után).
Ha úgy tetszik, a Nagy Ellenőr csupán egy költői kép. De természetesen nem én találtam ki. Pusztán próbáltam bemutatni egy jelenséget, amit a pszichológusok évtizedek óta intenzíven tárgyalnak. Ők Eugene Gendlin nyomán úgy emlegetik, mint Belső Kritikust (Inner Critic). Használják rá a szigorú felettes én (super-ego) kifejezést is.
Ez a belső kritikus alapvető szerepet játszik abban, hogy az ember olyan zsákutcákba hajszolja bele saját magát, amelyek jellemző kísérőjelenségei mindenféle lelki nyavalyánknak. Mint például a depresszió, az ADHD, a függőség. Olyannyira, hogy az ezekkel küzdő emberek terápiájának fontos részét képezi a belső kritikushoz való viszony alakítása. Karl Menninger pszichiáter egyszer így sóhajtott fel: ha a pszichiátriai osztályon lévő betegek meg tudnának bocsátani maguknak, a 75 százalékuk már másnap gyógyultan hazamehetne.
De mielőtt még valaki félreértené: egy belső kritikus hang, amennyiben tudatosan a helyén kezeljük, nem betegség, nem természetellenes – teljesen természetes részünk. Felelős cselekvésre és önreflexióra is ösztönözhet. A gond ott van, amikor a belső kritikus túlterjeszkedik és eluralkodik rajtunk. Ennek csalhatatlan jele, hogy szégyent gerjeszt – az érzést, hogy rosszak, selejtesek vagyunk. És a szégyen nem ösztönöz fejlődésre, hanem ugyanazokat az ördögi köröket futtatja velünk. Nem kell ahhoz semmilyen diagnosztizálható pszichiátriai vagy viselkedési zavar, hogy példát találjunk a saját életünkben erre.
Gyakran szuperhatékony és „hiper-normális” emberek, akik kívülről nézve sikert sikerre halmoznak – valójában ott legbelül már szinte kiáltanak azért, hogy a szigorú ellenőrük hagyja őket egy kicsit élni. Hagyja őket egy kicsit érezni: elég jók, és nem kell mindig túlteljesíteni ahhoz, hogy szeretve legyenek. És vannak olyan emberek, akik kevésbé jól menedzselik az életüket, akik nehezen mernek megszólalni társaságban, akik haboznak döntéseket hozni – mert a szigorú belső kritikusuk aláássa az önértékelésüket.
Természetesen a belső kritikust nem csak úgy „dobja a gép”, véletlenszerűen. Az, hogy milyen hangon szólal meg, milyen irányból támad, és milyen viselkedés-mintát eredményez, mindig az ember saját, kora gyermekkorától megélt társas tapasztalataiban gyökerezik. Sok kommentelő írta: a nagy ellenőrük egy gyermekkori tekintély-figura, apa vagy anya hangján szólal meg. Esetleg edző, tanár. De van olyan is, amikor nem lehet konkrét személyhez kötni. Létezése egy egzisztenciális bizonytalanságban gyökerezik: a látva, szeretve lenni alapvető emberi szükségletének bizonytalanságában.
Egyesek egész életükben a Nagy Ellenőr bűvkörében élnek úgy, hogy közben ez nem is tudatosodik bennünk. Azt képzelik, hogy ő a „jobbik énjük”, és teljesen alárendelik magukat neki. Miközben mindent, ami más, tisztátalannak és rossznak tartanak magukban. És vannak olyanok, akik akár terápia, akár más (pl. meditáció) segítségével, tudatosítják a belső kritikust, és megpróbálnak hozzá kapcsolódni. Valahogy. Van, aki ellenséget farag belőle, és küzd ellene. De az én véleményem szerint jobb úton jár az, aki próbálja megfigyelni és megérteni. Feltárni, hogy honnan ered. Elfogadni anélkül, hogy alárendelné magát neki. És itt jön be ismét a képbe az, amiről mostanában már sokat írtam: az önegyüttérzés. Hogy megtanuljunk bánni a belső kritikusunkkal, ahhoz semmi sem visz közelebb minket, mint azon képességünk fejlesztése, hogy együtt érezzünk magunkkal.
Ha az írásaimat olvasod, és úgy érzed, profitálsz belőlük – akkor kérlek, adj Te is valamit: https://drogriporter.hu/tamogass/
