Egy kanadai ismerősöm, Leslie posztolta ezt a képet. Egy anyuka, aki elveszí­tette a fiát heroin-túladagolásban. És azóta a MomsStopTheHarm nevű szervezet egyik aktivistája. A szöveg: „Nem tudod, mi az a mélypont, amí­g el nem temetted a gyerekedet.” Ennek a mondatnak két üzenete van. Van az egyik, a mindenki számára érthető, ami arra mutat rá, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor a szülő elveszí­ti a gyermekét. De van egy másik, ennél rejtettebb üzenete is. Amit csak azok értenek, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen értelemben használják a „mélypont” kifejezést a drogfüggőség kapcsán. „Hit the rock bottom” – elérni a mélypontot, mondják. Hogy mi is ez a „mélypont”, és mi a szerepe a felépülésben, az erősen vitatott. Sokan azt értik alatta, hogy ahhoz, hogy valaki igazán motiválttá váljon a felépülésre, ahhoz el kell érnie a „drogkarrierje” mélypontját. Ahonnan már úgy érzi, nincs tovább. És csak ebből a mélypontból lehet aztán elindulni a felépülés útján. Ezért aztán gyakran azt tanácsolják a szülőknek, hogy szakí­tsanak meg minden kapcsolatot a „tagadásban lévő” gyermekükkel, ne támogassák, ne segí­tsék. Hagyják, hogy elérje a mélypontot. Anélkül nem lehet rajta segí­teni. A gond csak az, hogy sok szülő, aki megfogadta ezt a tanácsot a kanadai opoid-túladagolási járvány közepette, később megbánta. Mert a gyereke meghalt drogtúladagolásban. És igen, talán ha nem szakí­tják meg a kapcsolatot a gyermekükkel, ha támogatják, akkor talán a függőségét támogatják (enabling). De talán még élne. Ezért aztán sok szülő ma már nem hajlandó a „szigorú szeretet” (tough love) jegyében kirakni a függőséggel küzdő gyereke szűrét, csak hogy az elérje a mélypontját (az más kérdés persze, ha már annyira megromlott a kapcsolat, hogy nem lát más megoldást). Nemrég beszélgettem valakivel, aki hosszú éves heroinfüggősége után pár évig metadon fenntartó terápiában (gyógyszeres kezelés) részesült, mielőtt teljesen leállt egy rehabon. Ő maga egy teljesen értelmetlen és terméketlen időszaknak minősí­tette a metadon-terápiát. Egyfajta „parkolópályának”, ahol az emberek tespednek ahelyett, hogy a „valódi” felépülést, a teljes józanságot választanák. Én kifejtettem, hogy ezt másként látom. Igen, lehet, hogy mai fejjel már parkolópályának látja a metadonos éveket – de könnyen meglehet, hogy ha annak idején nem kapott volna gyógyszeres kezelést, akkor már halott lenne. A gyógyszeres kezelés életeket menthet és része (lehet) a felépülésnek. Spirituális értelemben tudom értékelni és tisztelni azoknak az embereknek az élettapasztalatát, akik elérték a maguk mélypontját és onnan felküzdötték magukat a fénybe. De nem értek egyet azzal, hogy csak azután lehet segí­teni valakin, ha elérte a mélypontját. Manapság már sok szakember is erősen kritizálja a „mélypont” koncepcióját. Mint például a nemrég Magyarországon is képzést tartó Robert J. Meyers, a CRAFT (Community Reinforcement and Family Training) módszer megalkotója. A korai kezelésbe vétel, a korai beavatkozás fontosságát hangsúlyozzák a függőségek esetében: ami nem azt jelenti, hogy a függőséggel küzdő embert támogatni kell abban, hogy drogozzon. De amennyiben a családtagok maguk is dolgoznak magukon – és ha javí­tják a kommunikáció minőségét, akkor eredményesebben képesek hatni rá, mint a konfrontatí­v módszerekkel. Látni kell, hogy ezek mindig borzasztó nehéz élethelyzetek. Én nem tudok í­télkezni azok fölött, akik úgy döntenek, nincs más út: mint megszakí­tani a kapcsolatot a hazudozó, családját kizsákmányoló függő hozzátartozóval. De nem í­télem el azokat sem, akik másként döntenek. Nem hiszem, hogy vannak mindenki számára általánosan előí­rható sablonmegoldások. De abban hiszek, hogy a kapcsolódásokban szerzett sérülések a kapcsolatokban gyógyulnak. Ha segí­tségre van szükséged a függőséggel kapcsolatos problémáid miatt, itt találsz segí­tőhelyeket: https://drogriporter.hu/segitseg/