Tudjátok korunk egy sajátosan abszurd ellentmondásának tartom, hogy miközben a jelszavak szintjén Pártunk és Államunk a születésszámok növelését tűzte ki célul, ezzel párhuzamosan a szexualitást, a nemiséget, a gyermeknemzést és a hasonló témákat egyre növekvő bigottsággal kezelik. A fóliázások, a lekordonozott kiállítások, az iskolából kitiltott szexedukációs programok korában élünk. Amikor minden le van öntve egy rózsaszín „családvédő” mázzal – de egy csomó fontos, a családokat vastagon érintő témáról nincs őszinte beszéd.
Ilyen például az a téma is, hogy egyes pároknak milyen nehezen jön össze a gyermekvállalás.
És mivel mi is ebbe a kategóriába tartoztunk életem párjával, érintettként magam is megtapasztaltam, hogy milyen sok ködösítés, tabusítás és ítélkezés veszi ezt körül. Amikor körbekérdeztem az ismerőseim között, csak akkor döbbentem rá például, hogy milyen sok párt érint ez a probléma. Hogy egy csomó gyerek, akiket láttam felnőni, nem születhetett volna meg a hagyományos úton. És hogy milyen sok olyan párt ismerek, akik hosszú évekig küzdöttek, de mégsem sikerült nekik az, ami másnak viszonylag könnyen összejön.
Mi is megkaptuk persze a szokásos kéretlen jó tanácsokat. „Csak jobban kéne dolgozni rajta!” „Egyél sok tojást!” „Ez a lélekben dől el.” Meg hasonló veretes népi „bölcsességek”. Amik semmi másra nem jók, mint arra, hogy szégyent keltsenek azokban, akik már amúgy is el vannak keseredve, hogy nem jön össze. Miközben a biológiai vekker csak ketyeg. És amikor végül belevágtok a lombik-programba, akkor jön még a java.
Például a vallási dogmák, amik szerint egyenesen bűnt követsz el, ha „nem természetes” úton nemzéd az gyermeked, ahogy azt az Úr megparancsolá (dehogy parancsolá). Még olyan papot is hallottam, aki élő rádióadásban kijelentette: szerinte a lombik-bébik nem is rendelkeznek valódi emberi lélekkel.
Mindenesetre azt gondolom, hogy a magyar társadalom egyik nagy rákfenéje, hogy nem beszélünk őszintén bizonyos az életünket mélységesen érintő és felkavaró élményeinkről. Mert félünk az ítélkezők és gúnyolódók, vagy ami még rosszabb: a jóindulatú de kéretlen jótanács-osztogatók önelégült kórusától. És az elhallgatás megbetegít bennünket, ahogy arra számos, a függőségekről és egyéb népbetegségeinkről szóló írásomban már rámutattam korábban.
Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mi nem hallgatunk. Interjút adunk Hodász Andrásnak, aki az új videó-csatornáján egy interjút készített velem és feleségemmel erről. Hogy a hasonló cipőben járó pároknak biztatást adjunk: nem vagytok egyedül. És nem szégyen ezekről a dolgokról nyíltan beszélni. Sőt, valahol ez a jövőnk kulcsa. Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, nem is kevés. Köszönjük Andrásnak, hogy ehhez próbál hozzájárulni, empatikusan és őszintén. Akit pedig az interjú érdekel, az megnézheti itt: