Egy pszichiátriáról megszökött 14 éves fiút két héttel később talált meg a rendőrség a pályaudvaron – olvasom a sajtóban. Azért szökött meg, hogy öngyilkos legyen. Visszavitték a kórházba. Ennyit tudhatunk meg a mínuszos hírből, amiből minden hónapra jut egy tucat. Egyéni és családi tragédiák.
És mint az ilyen mínuszos hírek általában, ez is szinte ordít attól – ami hiányzik belőle. Ami elmondatlanul marad. Űrt hagy maga után. Egy csomó kérdést felvet. De legtöbbször el sem jutunk odáig, hogy egyáltalán feltegyük ezeket a kérdéseket.
Az emberek többsége talán megkérdezi: „mi lehetett a baja?” Értve ez alatt, hogy milyen pszichiátriai betegségben szenvedett. Ennél jóval kevesebben kérdezik meg: „vajon mi történt ezzel a sráccal?” Mert nem szükségszerű, hogy egy mégoly súlyos pszichiátriai zavarral küzdő fiatal állapota is ilyen súlyossá váljon.
Vajon a történetében hány olyan pont, hány olyan elágazás volt, már a születésétől fogva, ahol, ha megkapja a megfelelő gondoskodást és figyelmet, akkor teljesen másként alakul a sorsa? És ezek a neuralgikus fájó pontok, ezer ágon, hány és hány generációra vezethetők vissza az idő fonalán? Amelynek a végén, mint valami pókhálóba gabalyodott légy, ott vergődik ez a fiú? Nem tudom.
Vajon hány elveszett, magányos, kétségbeesett fiatal járkál körülöttünk nap mint nap, és mi még csak nem is vesszük észre? Vagy esetleg észre sem akarjuk venni.
Tele vannak el nem mondott történetekkel. Amik megbetegítenek – vagy akár meg is ölhetnek – ha nem mondjuk el őket. Megölhetnek gyorsan. A statisztikák szerint minden évben egy osztálynyi (25-30) gyerek lesz öngyilkos Magyarországon. De megölhetnek lassan is. Évtizedekig tartó önpusztító agonizálás után.
„Nincs nagyobb agónia, mint egy el nem mondott történetet hordozni saját magadban,” írta Maya Angelou.
Egy történetet magadról, ami kínoz, korlátoz és bebörtönöz. Aminek az örvénye folyamatosan elnyeléssel fenyeget. Egy történetet arról, hogy mennyire nem vagy szerethető és mennyire nem vagy e világra való.
Kevés az értő figyelem – kevés a biztonságos tér, ahol egy fiatal megnyílhat. A rendszer ezer sebtől vérzik. Így hát marad az agónia. Végén a mínuszos hírekkel, amiket sajnálkozó fejcsóválás vagy apatikus vállrándítás fogad.
Pedig ha értő, gondoskodó figyelmet kapsz és elmondod, megosztod a történeteidet egy biztonságos térben – az már fél gyógyulás. Gyakran már önmagában az is katartikus élmény lehet, ha valaki megéli – nem csak megérti, de megéli – hogy a fájdalmával, félelmeivel nincsen egyedül.
kép: Melankólia, Albert György szobra
