Ma reggel egy órát járkáltam a babával a lakásban, hogy aludjon még egy órát, miután megetettem. Van egy monoton ringató járás-technika, amit kifejlesztettem, és ami az esetek nagy részében eredményes és kényelmes. Legalábbis a babának. Az alváshiányos apjának kevésbé kényelmes. De ilyenkor gyakran kiviszem a hálóból, hogy a méginkább alváshiányos anyja tudjon még egy kicsit aludni nyugodtan. Azzal szoktam elviccelni a „hogy vagytok” kérdésre a választ, hogy keveset alszunk egyben, de azt legalább felületesen. Néha irigylem a delfineket, akik úgy tudnak aludni, hogy egyszerre csak az agyuk egyik fele alszik, a másik ébren van. „Jaj de hát tudtad, hogy ez lesz, nem?,” kérdezik erre egyesek. „Hát igen, készülj fel, hogy ez ilyen lesz évekig,” jön a rendkí­vül empatikus válasz másoktól. Igen, tudtam, hogy ilyen lesz. De tényleg tudtam? Legalábbis hallottam és olvastam róla. De amikor benne vagy, az más. Mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra és a káoszra. Az alvás még mindig egy titok, egy misztérium a tudomány számára. Hogy pontosan miért alszunk, hogy miért pont í­gy regenerálódunk, azt nem tudjuk. Tudjuk, hogy szükségünk van rá. Nagyjából tudjuk, milyen fiziológiai és mentális folyamatok zajlanak az alváskor. És azt is tudjuk, hogy a krónikus kialvatlanság borzasztó rossz hatással van a testi-lelki egészségünkre. Befolyásolja az immunrendszerünket és a mentális, érzelmi képességeinket. A Drogriporteren gyakran hangsúlyoztam, amikor ártalomcsökkentő tippeket kellett adni droghasználóknak: az egyik legjobb ártalomcsökkentés a kiadós alvás. Meggyőződésem, hogy azok az „előtte-utána” képek, amiket a rendőrség néha előszeretettel mutogat a drog kárairól elrettentő céllal szerencsétlen sorsú szerhasználó emberekről, nem kis részben a krónikus kialvatlanság következményeit mutatják. Ami a függőséggel gyakran párosuló zaklatott, kirekesztett, magányos, neurotikus, utcai árnyék-lélettel jár. A fiatal szülők kialvatlanságát többnyire kézlegyintéssel elvicceljük. Pedig bizony érdemes ezt is komolyan venni. Mert ez az időszak nem csak a szülő, de a baba, a kisgyermek szempontjából is kulcsfontosságú. Nagyon fontos, hogy mennyire tud jól szinkronba kerülni a környezetével, a szüleivel – és bizony ha egy szülő saját magával sem tud szinkronba kerülni, az elég nehéz. Az utóbbi időben elgondolkodtam: bizony nem csodálkozom azon, hogy az 50-es években, amikor a dolgozó férj vs otthon gyereket nevelő háziasszony felállású nukleáris család a fénykorát élte, egybe esett az amfetamin (speed) első aranykorával. És a háziasszonyok voltak az elsőszámú fogyasztók. És nem csodálkozom azon sem, hogy napjainkban Magyarországon az ún. gyógyszerabúzus elsősorban a nők körében dí­vik. Gyakran párosulva egy kis zugivással. Mint í­rtam: mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra. És mindarra, amivel még jár ez az időszak, főleg az anyukák számára. Mást hozunk mi magunk is a gyermekkorunkból. Más csomagokat cipelünk, mást és mást triggerel, hí­v elő belőlünk az a szituáció, hogy napi 24-ben felelős vagy egy másik emberi lényért. A hatalmas felelősség és társadalmi elvárás-halmaz, ami ezzel jár. És még csak nem is a post-partum depresszió ma már ismert diagnózisáról beszélek. Arról is, hogy csak a jóról illik beszélni. Nem illik beszélni a rosszról. Nem illik arról beszélni, hogy néha borzasztó dühös vagy rá. A babára, aki nem tehet semmiről. És ezután borzasztóan szégyelled magad emiatt. Mert tudod, hogy nem tehet róla. Pedig nem szégyen – és nem leszel szar szülő attól, ha tudatosí­tod és elfogadod ezeket a negatí­v érzelmeket. Sőt, ettől leszel jobb szülő. Mert a szégyen, a perfekcionizmus megbetegí­t. Ha elfogadod, hogy nem kell tökéletes, csak elég jó szülőnek lenned, az pedig gyógyí­t. Óriási felelősség hárul ránk is, apukákra. Hogy ne csak a „jó zsaruk” legyünk, akik nagy kegyesen „segí­tenek” anyunak néha. Hanem vegyük ki a részünket. Hogy ne úgy tekintsünk arra, hogy az anya otthon van a gyerekével, mint valami szünidőre – az bizony kemény munka. Szerintem jóval keményebb, mint amit egyébként végzünk munkahelyeken. Talán egyszer majd az ember is kifejleszti a delfinek képességét a megosztott alvásra. Addig is marad a kialvatlanság. Ami persze ebben az esetben kifizetődő hosszú távon. Másként nem csinálnánk. Ahogy a kislányom az általa kiharcolt, számára kényelmes, nekem borzasztó kényelmetlen alvási pózban elégedetten elmosolyodik a karjaimban álmában, ez is eszembe jut. Ez is. (egy kispapa jegyzetei) Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Fontosnak tartod őket? Akkor kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/