Ma reggel egy órát járkáltam a babával a lakásban, hogy aludjon még egy órát, miután megetettem. Van egy monoton ringató járás-technika, amit kifejlesztettem, és ami az esetek nagy részében eredményes és kényelmes. Legalábbis a babának. Az alváshiányos apjának kevésbé kényelmes. De ilyenkor gyakran kiviszem a hálóból, hogy a méginkább alváshiányos anyja tudjon még egy kicsit aludni nyugodtan.
Azzal szoktam elviccelni a „hogy vagytok” kérdésre a választ, hogy keveset alszunk egyben, de azt legalább felületesen. Néha irigylem a delfineket, akik úgy tudnak aludni, hogy egyszerre csak az agyuk egyik fele alszik, a másik ébren van.
„Jaj de hát tudtad, hogy ez lesz, nem?,” kérdezik erre egyesek. „Hát igen, készülj fel, hogy ez ilyen lesz évekig,” jön a rendkívül empatikus válasz másoktól.
Igen, tudtam, hogy ilyen lesz. De tényleg tudtam? Legalábbis hallottam és olvastam róla. De amikor benne vagy, az más. Mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra és a káoszra.
Az alvás még mindig egy titok, egy misztérium a tudomány számára. Hogy pontosan miért alszunk, hogy miért pont így regenerálódunk, azt nem tudjuk. Tudjuk, hogy szükségünk van rá. Nagyjából tudjuk, milyen fiziológiai és mentális folyamatok zajlanak az alváskor. És azt is tudjuk, hogy a krónikus kialvatlanság borzasztó rossz hatással van a testi-lelki egészségünkre. Befolyásolja az immunrendszerünket és a mentális, érzelmi képességeinket.
A Drogriporteren gyakran hangsúlyoztam, amikor ártalomcsökkentő tippeket kellett adni droghasználóknak: az egyik legjobb ártalomcsökkentés a kiadós alvás. Meggyőződésem, hogy azok az „előtte-utána” képek, amiket a rendőrség néha előszeretettel mutogat a drog kárairól elrettentő céllal szerencsétlen sorsú szerhasználó emberekről, nem kis részben a krónikus kialvatlanság következményeit mutatják. Ami a függőséggel gyakran párosuló zaklatott, kirekesztett, magányos, neurotikus, utcai árnyék-lélettel jár.
A fiatal szülők kialvatlanságát többnyire kézlegyintéssel elvicceljük. Pedig bizony érdemes ezt is komolyan venni. Mert ez az időszak nem csak a szülő, de a baba, a kisgyermek szempontjából is kulcsfontosságú. Nagyon fontos, hogy mennyire tud jól szinkronba kerülni a környezetével, a szüleivel – és bizony ha egy szülő saját magával sem tud szinkronba kerülni, az elég nehéz.
Az utóbbi időben elgondolkodtam: bizony nem csodálkozom azon, hogy az 50-es években, amikor a dolgozó férj vs otthon gyereket nevelő háziasszony felállású nukleáris család a fénykorát élte, egybe esett az amfetamin (speed) első aranykorával. És a háziasszonyok voltak az elsőszámú fogyasztók. És nem csodálkozom azon sem, hogy napjainkban Magyarországon az ún. gyógyszerabúzus elsősorban a nők körében dívik. Gyakran párosulva egy kis zugivással.
Mint írtam: mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra. És mindarra, amivel még jár ez az időszak, főleg az anyukák számára. Mást hozunk mi magunk is a gyermekkorunkból. Más csomagokat cipelünk, mást és mást triggerel, hív elő belőlünk az a szituáció, hogy napi 24-ben felelős vagy egy másik emberi lényért. A hatalmas felelősség és társadalmi elvárás-halmaz, ami ezzel jár. És még csak nem is a post-partum depresszió ma már ismert diagnózisáról beszélek.
Arról is, hogy csak a jóról illik beszélni. Nem illik beszélni a rosszról. Nem illik arról beszélni, hogy néha borzasztó dühös vagy rá. A babára, aki nem tehet semmiről. És ezután borzasztóan szégyelled magad emiatt. Mert tudod, hogy nem tehet róla. Pedig nem szégyen – és nem leszel szar szülő attól, ha tudatosítod és elfogadod ezeket a negatív érzelmeket. Sőt, ettől leszel jobb szülő. Mert a szégyen, a perfekcionizmus megbetegít. Ha elfogadod, hogy nem kell tökéletes, csak elég jó szülőnek lenned, az pedig gyógyít.
Óriási felelősség hárul ránk is, apukákra. Hogy ne csak a „jó zsaruk” legyünk, akik nagy kegyesen „segítenek” anyunak néha. Hanem vegyük ki a részünket. Hogy ne úgy tekintsünk arra, hogy az anya otthon van a gyerekével, mint valami szünidőre – az bizony kemény munka. Szerintem jóval keményebb, mint amit egyébként végzünk munkahelyeken.
Talán egyszer majd az ember is kifejleszti a delfinek képességét a megosztott alvásra. Addig is marad a kialvatlanság. Ami persze ebben az esetben kifizetődő hosszú távon. Másként nem csinálnánk. Ahogy a kislányom az általa kiharcolt, számára kényelmes, nekem borzasztó kényelmetlen alvási pózban elégedetten elmosolyodik a karjaimban álmában, ez is eszembe jut. Ez is.
(egy kispapa jegyzetei)
Adnak neked valami fontosat ezek az írások? Fontosnak tartod őket? Akkor kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
