Ilyen sem történt még velem, mint múlt héten: egymás után két napon vitázhattam két rendőrkapitánnyal a fővárosi droghelyzetről. Csütörtökön a budapesti rendőrfőkapitánnyal, majd pénteken a józsefvárosi rendőrkapitánnyal. Mindkét beszélgetés elég tanulságos volt. Kimondottan jó hangulatú és őszinte vitát sikerült folytatni, ami nem ment át egymás jóhiszeműségének megkérdőjelezésébe (ez ritka Magyarországon).
Bár nagyon másként közelítjük meg és látjuk a drogjelenséget, én nem tartozom a zsigeri rendőr-utálók közé. Szerintem a rendőrségnek van fontos szerepe a társadalmunkban: a bűnfelderítés és bűnüldözés. Az más kérdés, hogy az állam – és a társadalom – sokszor rosszul határozza meg, mi a bűn, amit üldözni kell. És a rendőrség túlterjeszkedik a szerepén. Például a droghasználat egy tipikus példája annak az áldozat nélküli bűncselekménynek, amit az állam teljesen szükségtelenül és igazságtalanul kriminalizál.
Aki azt hiszi, hogy ezt csak azért gondolom így, mert „libsi jogvédő” vagyok, az téved: ma már egyre nagyobb szakmai konszenzus övezi azt az álláspontot, hogy a droghasználat kriminalizálása többet árt, mint használ. Ezt mondták ki az ENSZ ügynökségek is 2019-ben a közös állásfoglalásukban. És a legutóbb éppen a The Lancet nevű elismert orvosi szaklap szerkesztőségi cikkben állt ki a drogfogyasztók dekriminalizációja mellett. (Ami, bár sokan összetévesztik vele, nem jelent egyet a drogok legális forgalmazásával.)
Számomra a rendőrség hozzáállása a drogkérdésben olyan, mint a kalapácsé, ami mindenben beverendő szöget lát. És mindent abból a szempontból ítél meg, hogy ez mennyire segíti elő az ő bűnüldöző munkáját – amit gyakran szemellenzősen hajt végre. Ezért van az például, hogy a fővárosi rendőrfőkapitány elutasítja az olyan ártalomcsökkentő programokat, mint amilyen a tűcsere vagy a party service. Olyan programokat, amelyek életeket menthetnek. Ez szomorú.
De ez a rendőrségi elutasítás nem szükségszerű: számos olyan országban, városban jártam már, ahol a rendőrség álláspontja gyökeresen megváltozott. És azóta partnert és nem veszélyforrást látnak az ártalomcsökkentő programokban. És a viták során is azt éreztem, hogy amennyiben nem lenne felülről egy nagy politikai és társadalmi nyomás a rendőrségen – akkor szakmai alapokon, a megélt tapasztalatokkal rendelkező emberek bevonásával nálunk is lehetne szemléletváltozást elérni.
Azt írom, társadalmi nyomás is – mert maga a társadalom, a lakosság is folyamatos nyomás alatt tartja a rendőrséget, nem csak a politika. A többség sajnos csak és kizárólag rendészeti kérdést hajlandó látni a droghasználatban (ami, mint már többször is rámutattam, meglehetősen álszent dolog az alkohollal kapcsolatos libertariánus álláspontjának tükrében). Nem csak a rendőrökkel, de a lakossággal is borzasztó nehéz megértetni, hogy a szigorkodás legfeljebb ideig-óráig képes változást hozni. A tartós változáshoz az kellene, hogy foglalkozzunk az emberrel: aki szert használ. Az ő vágyaival, szükségleteivel, korlátaival és környezetével, közösségével. Ahhoz az kellene, hogy belássuk: nem csak egyes egyének vannak „elromolva” – de egész közösségek is, amelyekbe születésüktől fogva jól-rosszul be vannak ágyazódva.
A rendőrfőkapitány a vita során felhozta az érvet, hogy ő apaként azt szeretné, hogy a gyereke soha ne fogyasszon szert, és sem tudná soha támogatni a bulikban például a drogbevizsgálást, szerinte a zéró-tolerancia az egyedül üdvös megoldás.
Nos, természetesen szülőként reménykedhetünk abban, hogy a gyerekünk soha nem fog semmit kipróbálni (persze ha következetesek vagyunk ebben, akkor az alkoholra is értve!). De a valóság az, hogy nem drogmentes világban élünk. Bizony a gyerekek egy jelentős része elkezd kísérletezni szerekkel tinédzserkorában, akár tetszik, akár nem. És ez nem a szülőség kudarca: azt látjuk, hogy ez a kíváncsiság teljesen egészséges a tinédzsereknél. A kipróbálás önmagában nem valami kóros tünet, ami csak a „deviáns” tiniket érinti. Teljesen jól nevelt, középosztálybeli, biztonságosan kapcsolódó tinik éppúgy kísérletezhetnek, mint a hátrányos helyzetűek. Csak éppen a hátrányos helyzetű tinikek nagyobb esélye van rá, hogy abúzív kapcsolatot alakítanak ki szerekkel.
Na már most – és ezt ki is fejtettem az ülésen – hogy ha majd a lányom eljut ebbe az életkorba, és esetleg ő is kísérletezni kezd – én is aggódni fogok érte. De azt szeretném, ha szakszerű, korszerű és hiteles tájékoztatást kapna a kockázatokról, és azok csökkentéséről. És ha ne adj Isten ennek ellenére problémái lennének a szerhasználattal – akkor azt is szeretném, hogy együttérző támogatást kapjon a felépüléshez. És semmiképpen nem szeretném, ha emiatt diszkrimináció, megbélyegzés érné. Sem azt, hogy a rendőrség kriminalizálja. Mert abban én az ég világon semmilyen védelmező faktort nem látok, csak súlyosbítót.
