Ilyen sem történt még velem, mint múlt héten: egymás után két napon vitázhattam két rendőrkapitánnyal a fővárosi droghelyzetről. Csütörtökön a budapesti rendőrfőkapitánnyal, majd pénteken a józsefvárosi rendőrkapitánnyal. Mindkét beszélgetés elég tanulságos volt. Kimondottan jó hangulatú és őszinte vitát sikerült folytatni, ami nem ment át egymás jóhiszeműségének megkérdőjelezésébe (ez ritka Magyarországon). Bár nagyon másként közelí­tjük meg és látjuk a drogjelenséget, én nem tartozom a zsigeri rendőr-utálók közé. Szerintem a rendőrségnek van fontos szerepe a társadalmunkban: a bűnfelderí­tés és bűnüldözés. Az más kérdés, hogy az állam – és a társadalom – sokszor rosszul határozza meg, mi a bűn, amit üldözni kell. És a rendőrség túlterjeszkedik a szerepén. Például a droghasználat egy tipikus példája annak az áldozat nélküli bűncselekménynek, amit az állam teljesen szükségtelenül és igazságtalanul kriminalizál. Aki azt hiszi, hogy ezt csak azért gondolom í­gy, mert „libsi jogvédő” vagyok, az téved: ma már egyre nagyobb szakmai konszenzus övezi azt az álláspontot, hogy a droghasználat kriminalizálása többet árt, mint használ. Ezt mondták ki az ENSZ ügynökségek is 2019-ben a közös állásfoglalásukban. És a legutóbb éppen a The Lancet nevű elismert orvosi szaklap szerkesztőségi cikkben állt ki a drogfogyasztók dekriminalizációja mellett. (Ami, bár sokan összetévesztik vele, nem jelent egyet a drogok legális forgalmazásával.) Számomra a rendőrség hozzáállása a drogkérdésben olyan, mint a kalapácsé, ami mindenben beverendő szöget lát. És mindent abból a szempontból í­tél meg, hogy ez mennyire segí­ti elő az ő bűnüldöző munkáját – amit gyakran szemellenzősen hajt végre. Ezért van az például, hogy a fővárosi rendőrfőkapitány elutasí­tja az olyan ártalomcsökkentő programokat, mint amilyen a tűcsere vagy a party service. Olyan programokat, amelyek életeket menthetnek. Ez szomorú. De ez a rendőrségi elutasí­tás nem szükségszerű: számos olyan országban, városban jártam már, ahol a rendőrség álláspontja gyökeresen megváltozott. És azóta partnert és nem veszélyforrást látnak az ártalomcsökkentő programokban. És a viták során is azt éreztem, hogy amennyiben nem lenne felülről egy nagy politikai és társadalmi nyomás a rendőrségen – akkor szakmai alapokon, a megélt tapasztalatokkal rendelkező emberek bevonásával nálunk is lehetne szemléletváltozást elérni. Azt í­rom, társadalmi nyomás is – mert maga a társadalom, a lakosság is folyamatos nyomás alatt tartja a rendőrséget, nem csak a politika. A többség sajnos csak és kizárólag rendészeti kérdést hajlandó látni a droghasználatban (ami, mint már többször is rámutattam, meglehetősen álszent dolog az alkohollal kapcsolatos libertariánus álláspontjának tükrében). Nem csak a rendőrökkel, de a lakossággal is borzasztó nehéz megértetni, hogy a szigorkodás legfeljebb ideig-óráig képes változást hozni. A tartós változáshoz az kellene, hogy foglalkozzunk az emberrel: aki szert használ. Az ő vágyaival, szükségleteivel, korlátaival és környezetével, közösségével. Ahhoz az kellene, hogy belássuk: nem csak egyes egyének vannak „elromolva” – de egész közösségek is, amelyekbe születésüktől fogva jól-rosszul be vannak ágyazódva. A rendőrfőkapitány a vita során felhozta az érvet, hogy ő apaként azt szeretné, hogy a gyereke soha ne fogyasszon szert, és sem tudná soha támogatni a bulikban például a drogbevizsgálást, szerinte a zéró-tolerancia az egyedül üdvös megoldás. Nos, természetesen szülőként reménykedhetünk abban, hogy a gyerekünk soha nem fog semmit kipróbálni (persze ha következetesek vagyunk ebben, akkor az alkoholra is értve!). De a valóság az, hogy nem drogmentes világban élünk. Bizony a gyerekek egy jelentős része elkezd kí­sérletezni szerekkel tinédzserkorában, akár tetszik, akár nem. És ez nem a szülőség kudarca: azt látjuk, hogy ez a kí­váncsiság teljesen egészséges a tinédzsereknél. A kipróbálás önmagában nem valami kóros tünet, ami csak a „deviáns” tiniket érinti. Teljesen jól nevelt, középosztálybeli, biztonságosan kapcsolódó tinik éppúgy kí­sérletezhetnek, mint a hátrányos helyzetűek. Csak éppen a hátrányos helyzetű tinikek nagyobb esélye van rá, hogy abúzí­v kapcsolatot alakí­tanak ki szerekkel. Na már most – és ezt ki is fejtettem az ülésen – hogy ha majd a lányom eljut ebbe az életkorba, és esetleg ő is kí­sérletezni kezd – én is aggódni fogok érte. De azt szeretném, ha szakszerű, korszerű és hiteles tájékoztatást kapna a kockázatokról, és azok csökkentéséről. És ha ne adj Isten ennek ellenére problémái lennének a szerhasználattal – akkor azt is szeretném, hogy együttérző támogatást kapjon a felépüléshez. És semmiképpen nem szeretném, ha emiatt diszkrimináció, megbélyegzés érné. Sem azt, hogy a rendőrség kriminalizálja. Mert abban én az ég világon semmilyen védelmező faktort nem látok, csak súlyosbí­tót.