Régebben nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is igazán a bajom azzal, ahogy gyakran társadalmi szinten, és főleg az egészségügyi ellátásban kezeljük azokat, akik valamilyen mentális vagy viselkedési problémával küzdenek. Ma már talán jobban meg tudom fogalmazni. Kiskoromban gyakran játszottuk azzal a játékkal, amiben a műanyag kockát a kocka alakú lyukba, a kör alakút a körbe, a háromszöget a háromszögbe kellett bedugni. És hiába akartad a kockát a körbe, vagy a háromszöget a kockába szuszakolni, nem ment bele. Ilyen az ellátórendszer is sokszor. De mintha mondjuk csak kocka alakú lyukak lennének, miközben az emberek igényei gyakran kör, háromszög vagy éppen sokszög alakúak. Ezért aztán vagy eleve visszariadnak a nem rájuk szabott szolgáltatásoktól. Vagy, ha megpróbálják igénybe venni őket, akkor erővel akarják őket a kockába szuszakolni. Többnyire nem túl jó eredménnyel. És ha nem férnek bele a kockába, akkor a felelősséget rájuk hárí­tják. „Ahhoz, hogy segí­thessünk neked, először valaki mássá kell válnod, mint aki vagy,” mondják. „Ha nem faragod magad kockává, akkor nem tudunk neked segí­teni: magadra vess.” „Nem együttműködő és motivált a páciens/kliens”. „Nincs még kész a kezelésre, jöjjön majd vissza, ha absztinens.” „Nem tudunk mit kezdeni, ha nem tud ebben az időben járni.” Megszakadt terápiák, semmibe nem vezető páciens-utak. Egymástól elszigetelt, egymásról nem tudó segí­tők. Leomlott hidak, hiányzó fokok miatt megmászhatatlan létrák. Megannyi párhuzamosan haladó és soha nem találkozó egyenes fut a végtelenbe. És ezt részben magyarázza a forrás- és szakemberhiány. De részben a szemlélettel is baj van: mintha a segí­tő kényelme állna a középpontban. A szolgáltatás rigid elvárásaihoz, konvencióihoz próbálják faragni a klienst ahelyett, hogy a szolgáltatás alkalmazkodna az azt igénybe vevők sajátos szükségleteihez. Ennek fordí­tva kellene lennie. kép: Stephen Sheffield