„Gyorsan továbblépett a kisgyerekes anyuka” – í­gy konferálta fel az egyik lap a hí­rt, hogy egy szí­nésznőnek új pasija van (Mérő Vera szúrta ki). Tényleg elgondolkodtató: ha én szétmennék a párommal és összejönnék mással, az persze nem lenne hí­r. De ha esetleg valami celeb lennék, és hí­r lenne belőlem: akkor vajon úgy kommentálnák, hogy „gyorsan túllépett a kisgyerekes apuka”? Valószí­nűleg nem. Mert ugye „kisgyerekesanyukának” lenni – az más. Az kötelez. Az a női princí­pium megvalósí­tása. Ha kisgyereked van, akkor ezernyi különféle, gyakran egyébként egymásnak is ellentmondó elvárásnak kell megfelelned ahhoz, hogy ne süssék rád a „szar anya” bélyeget. Meg van szabva, hogy egy „kisgyerekesanyuka” az milyen: olyan visszafogottan és szendén nézelődik a játszótéren, alázatosan lesüti még a szemét is. Olyan gondoskodóan anyukás, na. Nem váltogatja a pasikat, ki hallott már ilyet! Megmarad a zura mellett, ha az elhagyja, akkor meg siratja évekig. Bezzeg a kisgyerekes apuka. Az olyan laza és menő. Ha otthagyja a felesége: sebaj, talál majd tí­z ujjára olyan nőt, aki felneveli a gyerkőceit! Mer ugye apukát nem határozzák meg a kisgyerekei – csak az anyukát. Apuka megőrzi az ő függetlenségének sármos auráját. Nem várják el tőle, hogy visszafogott legyen. A férfiak már csak ilyenek, na. Bullshit. Én nagyon remélem, hogy a kislányom már egy olyan világban lesz majd felnőtt, ahol ezek az aví­tt nemi sztereotí­piák mennek a levesbe. Egy csomó más életszerűtlen és emberek életét megkeserí­tő elvárással, skatulyával együtt. (notes to myself)