„Szeretni valakit annyit tesz, mint megtanulni a szí­vében rejlő dalt, és elénekelni neki akkor, amikor már elfelejtette,” í­rja Arne Garborg. És valóban, ez az igazi szeretet: nem egy érzés, hanem egy képesség. Képesség, hogy meglássuk a szépet, a jót egy emberi lényben akkor – és a leginkább akkor – amikor az önmagában már semmi szépet, semmi jót nem lát. Lámpást gyújtsunk neki, amikor szuroksötétben tapogatózik. Tükröt tartsunk neki: emlékszem rád, nem vagy egyedül – és emlékeztetlek téged is a dallamra, a ritmusra, ami ott lüktet benned, ami éltet. Még akkor is, ha te már nem is emlékszel rá. A világnak a leginkább olyan emberekre van szüksége, akik rendelkeznek ezzel a képességgel. Akik emlékeztetnek minket rá, amikor már éppen elfelejtenénk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk. Akik felmutatnak az égre: lám, mindannyian csillagporból vagyunk és ragyogó csillaggá leszünk. (notes to myself) kép: kumoscape