Beszámolt a sajtó arról az „úttörő projektről”, aminek keretében Emelt Biztonsági Pszichiátriát (EBP) hoznak létre Budapesten. Itt „akasztásbiztos” szobákban kapnak „személyre szabott ellátást” a „súlyosan agresszív magatartású” betegek. A „személyzet felkészítésében” a Terrorelhárítási Központ (!) szakemberei és egy harcművész (!) is segített.
Én nem vagyok pszichiáter, de el tudom fogadni, hogy bizonyára vannak olyan súlyos esetek, amikor szükség lehet ilyesmire. Egy fejlett jogállamban lehet, hogy az ember napirendre térne efölött. És mégis, kövezzetek meg akár érte, de a magyar kontextusban, ahol jogállam és jóléti állam helyett egyre inkább rendőrállam épül, ettől a hírtől engem kiráz a hideg.
Tekintve ugyanis azt, hogy a magyarországi pszichiátriai ellátás milyen állapotban van, joggal merülhet fel egy csomó kínzó kérdés. Tényleg ez most a legfontosabb fejlesztés? Nem lehetett volna ezt a 4,9 milliárd forintot esetleg másra fordítani?
Amikor az országban mindössze pár száz pszichiáter dolgozik? Amikor az ország egyik legnagyobb pszichiátriai otthonában évek óta ágyipoloska-járvány van? Amikor a Szent János Kórház pszichiátriáján nincs fűtés? Amikor a járvány idején drámaian nőtt a szorongásos és depressziós esetek száma, de a leterhelt pszichiáterek gyakran csak tűzoltásra (értsd: begyógyszerezés) képesek?
De milyen szép megoldás is ez: majd ha ezentúl Sanyi bácsi túl sokat panaszkodik az ágyi poloskák vagy fűtés hiánya miatt, hát akkor majd lehet fenyegetni a TEK-el meg az EBP-vel…
Komolyra fordítva a szót: az előbb felsorolt problémák mind csak a felszín. És akkor még a nagy, szerkezeti átalakítást igénylő, de már évtizedek óta esedékes reformokról – totális intézmények kitagolása, közösségi ellátás fejlesztése – nem is beszéltünk. Olyan ez, mintha az állam megint lemondott volna arról, hogy egy komplex problémát a maga összetettségében kezeljen, és ehelyett a tüneti kezelésre összpontosít.
Az egész arra emlékeztet, mint amikor a hátrányos helyzetű iskolákba odaküldték az iskolaőröket, hogy „kezeljék” a „problémás” gyerekeket és szülőket – és a helyi tanári kar jelentős része tapsolt ennek. Mert annyira eszköztelenek és frusztráltak voltak. Pedig minden józan szakmai megfontolás szerint sokkal inkább lenne szükség képzett, korszerű és humánus szemléletű szakemberekre, akik képesek nem erőszakos kommunikációval, pszicho-szociális eszközökkel támogatni az érintett közösségeket. Belőlük viszont éppúgy hiány van az oktatásban, mint a pszichiátriai ellátásban.
Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a magyar lakosság jelentős része ezt nem fogja fel – és nem is fogja felfogni, egészen addig, amíg személyesen vagy hozzátartozón keresztül érintetté nem válik
