Camus utolsó, és talán legkeserűbb regényének, A bukásnak a főhőse, Clamence, egy ünnepelt és emberbarát ügyvéd, akit csodálnak kedvessége és igazságérzete miatt. De bizonyos életesemények rádöbbentik, hogy az élete csupa tettetés.
Az egyik ilyen, látszólag teljesen banális életesemény, hogy egy különösen kielégítő, sikerekkel teljes nap után az éjszakában egy ismeretlen eredetű nevetést hall. Racionálisan tudja, hogy a nevetés valószínűleg valami teljesen másnak szólt, nem neki. Mégis, ott, abban a pillanatban, a nevetés gúnykacajjá változik a számára. Mintha az univerzum rajta röhögne: kinevetné a képmutatását.
Egy másik alkalommal egy nőt lát a híd korlátjánál állni, de nem akadályozza meg, hogy a folyóba ugorjon. Egy harmadik alkalommal pedig egy motoros egy közlekedési vita során lesóz neki egyet, és megszégyeníti.
Mindezek az események megrendítik a hitét abban, hogy tényleg olyan jó ember-e, mint amilyennek hiszik – és amilyennek hiszi magát. Eszébe jut, hogy bár gyakran segített vak embereknek átkelni az úttesten – utána mindig megbillentette a kalapját. Vajon miért? Hiszen a vak ember nem látja. Az emberek miatt, akik láthatták és elismerhették.
Camus elbizonytalanít minket, olvasókat is abban, hogy vajon nem vagyunk-e olyanok, mint Clamence.
Vajon a jó cselekedeteink tényleg merő szívjóságból származnak? Vagy pedig csak azt szolgálják, hogy eljátsszuk a szerepünket a valós vagy képzelt közönség előtt, akinek az elismerésére és tapsára vágyunk? Hogy etessük azt az önmagunkról kialakított képet, amit egyfajta álarcként hordunk?
Camus főhőse, miután feladja a társadalom előtt játszott „jó fiú” szerepét, a teljes erkölcsi nihilizmusba és hedonizmusba menekül. Saját magának kegyetlen kritikusa – de közben másokat is könyörtelen, részvétlen kritikában részesít. Saját képmutatását annak tudja be, hogy a képmutatás az emberi természet szerves része, valódi empátia nem létezik. Egy életunt és vezeklő próféta, egy negatív Keresztelő Szent János – aki számára mindenki más: csak közönség.
Camus Clamence életfilozófiáját nem példaként, inkább tanulságként állítja elénk. Egy az abszurd életre adott abszurd, szélsőséges reakcióként. Clamence is mi vagyunk: a mi sötét oldalunk. De számomra – és még számos olvasó számára – a könyv igazi hőse nem Clamence, hanem a másik szereplő: a Hallgató. Aki soha nem szólal meg, csupán a közönséget biztosítja Clamence agymenéséhez.
Egyfajta tükör: rajta, az ő együttérző meghallgatásán keresztül bontakozik ki az élet abszurditására adott válasz. Ez az együttérző meghallgatás nem azt a célt szolgálja, hogy ítélkezzen a múlt felett vagy elemezze annak okait. Hanem azt, hogy a másik ember számára megkönnyebbülést, a megnyílás, a megosztás lehetőségét biztosítsa. És az érzést, hogy valaki, végre, megérti őt.
Minden valódi élet: találkozás, vallotta Martin Buber. Ez az őszinte és hiteles, biztonságos tér két ember között. Ez az inger és a reagálás közötti tér (Viktor Frankl) – a reflexió tere. Ez az, ahol a szenvedés enyhülést találhat és ahol az öröm gyökeret ereszthet.
Ilyen találkozásokban gazdag új évet kívánok nektek!
