Camus utolsó, és talán legkeserűbb regényének, A bukásnak a főhőse, Clamence, egy ünnepelt és emberbarát ügyvéd, akit csodálnak kedvessége és igazságérzete miatt. De bizonyos életesemények rádöbbentik, hogy az élete csupa tettetés. Az egyik ilyen, látszólag teljesen banális életesemény, hogy egy különösen kielégí­tő, sikerekkel teljes nap után az éjszakában egy ismeretlen eredetű nevetést hall. Racionálisan tudja, hogy a nevetés valószí­nűleg valami teljesen másnak szólt, nem neki. Mégis, ott, abban a pillanatban, a nevetés gúnykacajjá változik a számára. Mintha az univerzum rajta röhögne: kinevetné a képmutatását. Egy másik alkalommal egy nőt lát a hí­d korlátjánál állni, de nem akadályozza meg, hogy a folyóba ugorjon. Egy harmadik alkalommal pedig egy motoros egy közlekedési vita során lesóz neki egyet, és megszégyení­ti. Mindezek az események megrendí­tik a hitét abban, hogy tényleg olyan jó ember-e, mint amilyennek hiszik – és amilyennek hiszi magát. Eszébe jut, hogy bár gyakran segí­tett vak embereknek átkelni az úttesten – utána mindig megbillentette a kalapját. Vajon miért? Hiszen a vak ember nem látja. Az emberek miatt, akik láthatták és elismerhették. Camus elbizonytalaní­t minket, olvasókat is abban, hogy vajon nem vagyunk-e olyanok, mint Clamence. Vajon a jó cselekedeteink tényleg merő szí­vjóságból származnak? Vagy pedig csak azt szolgálják, hogy eljátsszuk a szerepünket a valós vagy képzelt közönség előtt, akinek az elismerésére és tapsára vágyunk? Hogy etessük azt az önmagunkról kialakí­tott képet, amit egyfajta álarcként hordunk? Camus főhőse, miután feladja a társadalom előtt játszott „jó fiú” szerepét, a teljes erkölcsi nihilizmusba és hedonizmusba menekül. Saját magának kegyetlen kritikusa – de közben másokat is könyörtelen, részvétlen kritikában részesí­t. Saját képmutatását annak tudja be, hogy a képmutatás az emberi természet szerves része, valódi empátia nem létezik. Egy életunt és vezeklő próféta, egy negatí­v Keresztelő Szent János – aki számára mindenki más: csak közönség. Camus Clamence életfilozófiáját nem példaként, inkább tanulságként állí­tja elénk. Egy az abszurd életre adott abszurd, szélsőséges reakcióként. Clamence is mi vagyunk: a mi sötét oldalunk. De számomra – és még számos olvasó számára – a könyv igazi hőse nem Clamence, hanem a másik szereplő: a Hallgató. Aki soha nem szólal meg, csupán a közönséget biztosí­tja Clamence agymenéséhez. Egyfajta tükör: rajta, az ő együttérző meghallgatásán keresztül bontakozik ki az élet abszurditására adott válasz. Ez az együttérző meghallgatás nem azt a célt szolgálja, hogy í­télkezzen a múlt felett vagy elemezze annak okait. Hanem azt, hogy a másik ember számára megkönnyebbülést, a megnyí­lás, a megosztás lehetőségét biztosí­tsa. És az érzést, hogy valaki, végre, megérti őt. Minden valódi élet: találkozás, vallotta Martin Buber. Ez az őszinte és hiteles, biztonságos tér két ember között. Ez az inger és a reagálás közötti tér (Viktor Frankl) – a reflexió tere. Ez az, ahol a szenvedés enyhülést találhat és ahol az öröm gyökeret ereszthet. Ilyen találkozásokban gazdag új évet kí­vánok nektek!