Feleségem szokott azzal viccelődni, hogy egy baba olyan, mint egy okostelefon, amire időről időre telepítenek valami új alkalmazást vagy funkciót.
Amikor a „gyári beállításokkal” hazaviszed a kórházból, akkor még gyakorlatilag csak az evés, sírás, alvás és kakálás funkciók elérhetők. Több szülőtől hallottam, hogy ebben az első időszakban nem is pusztán csak az nehéz, hogy át kell állni egy teljesen új életmódra. Hanem az is rémisztő, hogy bár tele vagy várakozásokkal, ezekben a hetekben még nagyon kevés interakció van – és kevés érzelmi visszaigazolást kapsz a babától.
Aztán ez szép lassan változik. Van, hogy reggel arra ébredsz, hogy a baba valami teljesen új app-ot telepített az éjjel. És büszkén be is mutatja neked.
És ezek a mérföldkövek hihetetlenül fel tudják vidítani az embert. Emlékszem, milyen volt, amikor a kislányom először rám mosolygott. Nem azzal az automatikus reflex-mosollyal, amit korábban is láthattunk az arcán alvás közben – hanem kimondottan rám. Létrejött a kapcsolat kettőnk között – a szinapszisaink ráálltak a közös hullámhosszra és a tükör-idegsejtek azonos ritmusra pulzáltak.
Új értelmet nyert a mondás: hogy a szeretet nem egy érzés, hanem egy képesség. Amit tanulni, gyakorolni kell.
Ismétlődés. Másolás. Utánzás. Ezek a fejlődés kulcsai.
A szülő közben, ha figyel, nagyon sokat tanulhat saját magáról is. Egy felnőtt számára például meglepő és vicces lehet tapasztalni, hogy egy babának mennyire nincsenek meg még olyan dolgok, mint az epizodikus memória, az én-tudat vagy a tárgyazonosság. De másfelől nézve, egy olyan filozofikusabb hajlammal megáldott apuka, mint én, ebben rácsodálkozik arra is, hogy mi ezeket a dolgokat mennyire magától értetődőnek vesszük – pedig egyáltalán nem azok.
Én például évek óta próbálom feloldani meditáció segítségével azt a gyakran túl merev és rugalmatlan viszonyt, amit a saját én-tudatommal szemben kialakítottam. Előfordult velem az életem során az is, hogy bizonyos pszichedelikus élmények során rá kellett döbbennem arra is, hogy az a hétköznapi tudatállapot, amit sokan az egyedülinek ismernek – valójában egyike csupán a szivárvány színárnyalatainak, a hagyma héjainak.
Gyakran azon tűnődöm: egy baba gyakorlatilag nagyon is hasonló tudatállapotokban van. Mintha folyamatosan trippelne. Az agya, az idegrendszere még jóval rugalmasabb, képlékenyebb, folyamatosan új idegi hálózatok keletkeznek. Hosszú évekig tart, amíg megtanulja, amíg „behuzalozza” azt a bonyolult rendszert, amit mi hétköznapi tudatállapotnak nevezünk. És ami persze evolúciós szempontból fontos a túlélés érdekében – másfelől viszont, a huzalozás bizonyos torzulásai miatt, a szenvedés és a zavar forrása lehet.
Sok szülő fél attól, joggal, hogy ne adja át a saját kis torzulásait a gyerekének. De ahogy Donald Winnicott pszichológus mondta: nem tökéletes szülőnek kell lennünk, csak elég jó szülőnek. Nem olyan ördöngösség ez az egész. Éreznie kell, hogy szeretve van. Hogy biztonságban van. Az érintéseden, a hangodon, a szavaidon keresztül. Egy olyan gondoskodó, biztonságos, kiszámítható környezetet, ismétlődő rítusokat kell teremteni számára, ahol könnyen rá tud hangolódni a nappalok és éjszakák, és az őt körülvevő emberek ritmusára. A te feladatod igazából nem az, hogy teleírd, mint egy üres lapot – sokkal inkább az, hogy szelíd gondoskodással engedd kibontakozni azokat a természetes teremtő energiákat, amik eleve ott rejlenek benne.
(notes to myself)