„Don’t worry be happy” – ezt a Bob McFerrin slágert dúdolgatta, fütyülgette a fél ország 1988-ban.
Ne aggódj, légy boldog!
Sokáig az ilyen „pozitív” üzeneteket nagyon hasznosnak tartottam. Ne gyere a negatív hullámaiddal, legyél pozitív, nézd a dolgok napos oldalát, az aggódás nem segít – és a többi. Csak másként kell nézned a dolgokra, és akkor rájössz, hogy minden szép és jó. Ne foglalkozz a negatív érzéseiddel, dobd ki őket a kukába, helyükre pakolj pozitív érzéseket.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne… Sajnos azóta rá kellett jönnöm, hogy a hasonló tanácsok gyakran mérgezővé válhatnak. Nem mintha az aggodalmaskodás, a szorongás jó dolog lenne. Rengeteg szenvedést okozunk vele saját magunknak.
Az Evangéliumban többször szerepel: „ne aggodalmaskodjatok” mindenféle földi dolog miatt. A görög szövegben az aggódni = merimnao. A merizo (szétválaszt) és a núsz (elme) szavakból ered és azt jelenti: megosztani az elmét. Az aggodalmaskodó elme megosztott elme: nem képes jelen lenni, mert meg van osztva múlt és jövő között.
Aggodalmaskodni mélységesen emberi dolog. Egészséges határok között nincs vele baj. Ha túlterjeszkedik, ha eluralkodik rajtunk az aggodalom, az viszont gond. De nem lehet csak úgy lesöpörni, esetleg felporszívózni, mint porcicákat a padlóról. Be lehet persze söpörni a szőnyeg alá – de ott felgyülemlik és előbb-utóbb valamilyen betegségben manifesztálódik. Tartós megoldás csak az lehet, hogy meg kell vizsgálni, hogy miből, honnan ered. Mert gyakran a hétköznapi aggódásaink láncait visszafejtve eljuthatunk olyan traumákig, amik a gyermekkorunkban keletkeztek. És ahhoz, hogy megvizsgáld, először meg kell élned az érzést. Bármennyire is kellemetlen.
Viszont nem kell, hogy ezt egyedül tedd.
Manapság már egy másik szlogent tetoválnék a karomra (ha kedvelném a tetoválásokat):
Never worry alone! / Soha ne aggódj egyedül!
Ez a szlogen Robert Waldinger pszichiátertől származik, akiről már írtam korábban posztot: ő készítette a világ leghosszabb boldogság-kutatását. Ami azzal az eredménnyel járt, hogy az emberi élet boldogságát minden más tényezőnél jobban befolyásolja az, hogy milyen minőségű emberi kapcsolatokat ápolunk. Hogy képesek vagyunk-e tartozni valahová, és nem csak elvegyülni a tömegben.
Mi, férfiak, különösen hajlamosak vagyunk arra – hiszen erre vagyunk szocializálva – hogy mindent magunkba fojtsunk. Majd mi megoldjuk, nem kell itt picsogni meg panaszkodni! Egyfajta rosszul felfogott sztoikus higgadtsággal próbálunk mindent belerakni egy fiókba – ha nem sikerül, akkor meg szégyelljük magunkat.
Meg kell tanulnunk megosztani az érzéseinket.
Én is megosztom veletek az aggodalmamat. Sajnos a Facebook a legutóbbi versfordításom miatt igazságtalanul azzal büntetett, hogy lejjebb nyomta az oldal elérhetőségét és láthatóságát. Nem tagadom, ezen sokat aggódom. Túl sok munkát raktam bele ebbe az oldalba ahhoz, hogy agyatlan algoritmusokon, figyelmetlen adminokon bukjon el. Próbálok fellebbezni. Te is tudsz segíteni – kérlek, ha tetszik egy poszt a Drogriporteren, oszd meg, hogy minél többen lássák, és légy a rendszeres támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Holly Warburton
