Az ember nagy mesemondó: folyamatosan suttogja a történeteket saját magáról saját magának. Az általunk érzékelt valóság nagyban függ attól a történettől, amit saját magunkról mesélünk magunknak.
Ha egy paranoid történetet mesélsz magadról magadnak, amiben mindig te vagy a lúzer, akinek semmi sem sikerül, az áldozat, akit mindig kihasználnak, a szerencsétlen, aki mindig kimarad a jó dolgokból, akit mindig cserben hagynak – akkor az egész világ ellenségessé válik körülötted. A saját paranoid történetedbe illeszted bele a körülötted lévő tárgyakat, a többi embert, az előtted álló kihívásokat. A szívedben csak gyűlik, szaporodik a keserűség, akárcsak a fogadban az idegen anyag.
Én vagyok a gyerek, akit soha senki se szeretett igazán.
Én vagyok a lúzer, aki mindig alulmarad a versenyekben.
Én vagyok a szar anya/apa, aki még a saját gyerekét se tudja jól felnevelni.
Én vagyok a társ/barát, akit mindig kihasználnak és eldobnak.
Én vagyok a drogos/alkesz, aki soha nem fogja tudni kontrollálni a szenvedélyeit.
Történetíróként a tollunkat csak abba a tintába tudjuk mártani, amit magunkkal hoztunk gyermekkorunkból. Hogy ez a tinta önbizalomból és együttérzésből, vagy félelemből és bizonytalanságból van kikeverve, az nem véletlen és nem pusztán genetika. De egyben nem kell, hogy a múlt rabjai maradjunk örökre. Ahogy Brené Brown írja, ahhoz, hogy mi magunk váljunk a történetünk urává – előbb meg kell ismernünk és el kell fogadnunk a saját történetünket. Hogy ezt megtegyük, ahhoz le kell tennünk a szégyen mázsás ólom-koloncát, amit magunkkal cipelünk. Ami mérgezi, torzítja a történetünket.
„Magunkévá tenni a történetünket és szeretni saját magunkat – ez a folyamat a legbátrabb dolog, amit valaha tehetünk,” írja.
A történetünk megismerése és elfogadása egyben – ez talán paradoxnak hangzik – lehetővé teszi azt is, hogy felismerjük: a történetünk nem határoz meg minket. A címkék, amiket magunkra aggatunk, nem mi vagyunk. Igen, az élet – az előttünk álló út – néha nagyon nehéz. De ha megváltoztatjuk a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak, akkor nem fogunk fejjel a földbe állni. Nem kell, hogy a történeted egy olyan emberről szóljon, akinek minden sikerül, akin nem fog a bánat és a félelem, aki tökéletes. Az ilyen történeteket úgy hívjuk, hogy mérgező pozitivitás. De ha a történeted egy olyan emberről szól, aki a nehézségek ellenére is alkalmazkodik a körülményekhez, aki egyes ellenséges reakcióktól függetlenül is méltó és érdemes a szeretetre, aki szenvedélyek hullámai közt él, de képes szörfözni a szenvedélyek hullámain, aki tökéletlenségei ellenére is képes hálás lenni azért, ami – akkor észre fogod venni, hogy szép lassan a valóság, a valóságod is alkalmazkodni fog ehhez a történethez.
kép: Kovács Andrea / Szodé
