Megfigyeltétek már, hogy amikor az emberben úgy igazán elszabadul a harag, akkor előbb-utóbb szinte mindig olyanok szívják meg, akik nem érdemlik meg? A legutóbb én akkor figyeltem ezt meg, mikor Trump megnyerte az amerikai választást. Bár számítottam rá, de mégis borzasztó lelombozó élmény volt. Ami nem csak szomorúsággal, de jelentős dühvel is együtt jár: hogy lehetnek ennyire ostobák az emberek? Valósággal tobzódott bennem ez a düh. Próbáltam persze csillapítani, próbáltam nem venni róla tudomást: de ott fortyogott a felszín alatt. De azt hittem, kontroll alatt tartom.
És aztán egy teljesen váratlan pillanatban tört ki: amikor a gyereket altattam. Aki persze éppen aznap nem volt túl alvós kedvében, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen aludnia. Legalábbis én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindent elkövet. Pedig igazából túl kicsi ahhoz, hogy valamiféle tudatos tervet szőjön az én bosszantásomra. De a bennem fortyogó düh célpontot keresett – és talált. És volt egy pont, amikor elszakadt a cérna. Mérgesen ráripakodtam: „aludjál már!” Alig két másodpercbe telt, és rögtön meg is bántam a rákiabálást. A kislányom megijedt a haragomtól és sírni kezdett – nem értette, hogy mivel váltotta ki ezt az elemi dühöt belőlem. És persze nem ő váltotta ki. Trump váltotta ki, az emberi hülyeség váltotta ki – de leginkább a saját tehetetlenségem váltotta ki. Viszont a gyerek mindent magára vesz: ha a szülője mérges, akkor azért bizonyára ő a hibás. Ezért is bántam meg, hogy rákiabáltam. Próbáltam megvigasztalni. Azóta is csak szégyenkezve tudok visszagondolni erre az epizódra: az emléket a bennem lévő Nagy Kritikus kárörvendve látta el a „Szar apa vagy” címkével. Amiről persze tudom, hogy nem igaz, de a Nagy Kritikusok már csak ilyenek.
„Az elme nem talál békét, nem élvezi az örömöt és a vidámságot, elhagyja az erő és az állhatatosság, amikor a harag befészkel a szívébe,” írta Santidéva, a 8. századi buddhista filozófus. Ahogy én látom, két hibát követhetünk el a haragunkkal. Vagy azt, hogy nem veszünk róla tudomást és a szőnyeg alá söpörjük. Vagy azt, hogy ápolgatjuk, locsolgatjuk mint valami növényt. A Buddha ez utóbbiról írta, hogy a harag olyan, mint egy növény, aminek mérgező a gyökere, de mézédes a hajtása. Hiszen egészen kedvünket tudjuk lelni benne, ahogy a haragunkat gerjesztjük, ahogy elképzeljük, hogyan állunk méltón bosszút, hogyan adjuk vissza a megalázást, a fájdalmat. De közben a harag megmérgezi a lelkünket és az olyan emberekkel való kapcsolatunkat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Édes méreg. Mi lehet hát a harag ellenszere? Santidéva, ha ma élne, a nyelvünkön talán úgy fogalmazná meg, hogy az együttérző megértés. Megérteni azt, hogy a szenvedés miként gerjeszt szenvedést, és amit mi a sajátunknak, a mi saját, külön bejáratú sérelmünknek hiszünk, ami személyes megtorlásért kiált – az valójában ugyanannak az egyetemes szenvedésnek a hulláma.Átvonul rajtunk, de tovább is áll, ha nem ragaszkodunk hozzá. Nem határoz meg minket.
(note to myself)
