Megfigyeltétek már, hogy amikor az emberben úgy igazán elszabadul a harag, akkor előbb-utóbb szinte mindig olyanok szí­vják meg, akik nem érdemlik meg? A legutóbb én akkor figyeltem ezt meg, mikor Trump megnyerte az amerikai választást. Bár számí­tottam rá, de mégis borzasztó lelombozó élmény volt. Ami nem csak szomorúsággal, de jelentős dühvel is együtt jár: hogy lehetnek ennyire ostobák az emberek? Valósággal tobzódott bennem ez a düh. Próbáltam persze csillapí­tani, próbáltam nem venni róla tudomást: de ott fortyogott a felszí­n alatt. De azt hittem, kontroll alatt tartom. És aztán egy teljesen váratlan pillanatban tört ki: amikor a gyereket altattam. Aki persze éppen aznap nem volt túl alvós kedvében, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen aludnia. Legalábbis én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindent elkövet. Pedig igazából túl kicsi ahhoz, hogy valamiféle tudatos tervet szőjön az én bosszantásomra. De a bennem fortyogó düh célpontot keresett – és talált. És volt egy pont, amikor elszakadt a cérna. Mérgesen ráripakodtam: „aludjál már!” Alig két másodpercbe telt, és rögtön meg is bántam a rákiabálást. A kislányom megijedt a haragomtól és sí­rni kezdett – nem értette, hogy mivel váltotta ki ezt az elemi dühöt belőlem. És persze nem ő váltotta ki. Trump váltotta ki, az emberi hülyeség váltotta ki – de leginkább a saját tehetetlenségem váltotta ki. Viszont a gyerek mindent magára vesz: ha a szülője mérges, akkor azért bizonyára ő a hibás. Ezért is bántam meg, hogy rákiabáltam. Próbáltam megvigasztalni. Azóta is csak szégyenkezve tudok visszagondolni erre az epizódra: az emléket a bennem lévő Nagy Kritikus kárörvendve látta el a „Szar apa vagy” cí­mkével. Amiről persze tudom, hogy nem igaz, de a Nagy Kritikusok már csak ilyenek. „Az elme nem talál békét, nem élvezi az örömöt és a vidámságot, elhagyja az erő és az állhatatosság, amikor a harag befészkel a szí­vébe,” í­rta Santidéva, a 8. századi buddhista filozófus. Ahogy én látom, két hibát követhetünk el a haragunkkal. Vagy azt, hogy nem veszünk róla tudomást és a szőnyeg alá söpörjük. Vagy azt, hogy ápolgatjuk, locsolgatjuk mint valami növényt. A Buddha ez utóbbiról í­rta, hogy a harag olyan, mint egy növény, aminek mérgező a gyökere, de mézédes a hajtása. Hiszen egészen kedvünket tudjuk lelni benne, ahogy a haragunkat gerjesztjük, ahogy elképzeljük, hogyan állunk méltón bosszút, hogyan adjuk vissza a megalázást, a fájdalmat. De közben a harag megmérgezi a lelkünket és az olyan emberekkel való kapcsolatunkat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Édes méreg. Mi lehet hát a harag ellenszere? Santidéva, ha ma élne, a nyelvünkön talán úgy fogalmazná meg, hogy az együttérző megértés. Megérteni azt, hogy a szenvedés miként gerjeszt szenvedést, és amit mi a sajátunknak, a mi saját, külön bejáratú sérelmünknek hiszünk, ami személyes megtorlásért kiált – az valójában ugyanannak az egyetemes szenvedésnek a hulláma.Átvonul rajtunk, de tovább is áll, ha nem ragaszkodunk hozzá. Nem határoz meg minket. (note to myself)