Sokan beszélnek arról, főleg konzervatív oldalon, hogy korunkban a férfiasság válságba került. Bizonyos szempontból igazuk van, de nem úgy, ahogy ők hiszik. Ők azt állítják, minden bajunk oka, hogy a világból kiveszőben van a férfiasság és a társadalmak elnőiesednek. Vissza akarnak hát térni egy általuk megálmodott (sosem volt) patriarchális aranykorhoz.
A valóság az, hogy a férfiasság valóban válságban van – de nem azért, mert a nők „kiszorítanák” vagy „lenyomnák” a férfiakat. A férfiasság azért van válságban, mert a férfiak intellektuálisan már az atomkorban vannak, érzelmileg viszont még mindig a barlanglakók szintjén állnak. A férfiasságnak egy olyan ideálja alakult ki, ami már gyermekkorunk óta mérgezi a lelkünket. Ami arra ösztönöz bennünket, hogy növesszünk kérget a szívünk köré és ne éljük meg, ne fejezzük ki az érzelmeinket (hacsaknem a jupiteri dühöt). Az egész gyerekkorunkban olyan szerepmintákat látunk magunk előtt, ahol a nők gondoskodók-önfeláldozók, az igazán menő férfiak viszont hideg macsók, akik legfeljebb piába fojtják a bánatukat, de soha nem sírnak. Elhisszük, hogy ettől leszünk férfiak, hogy ez kell a nőknek – és elhisszük, hogy érzelmeket őszintén kifejezni, hitelesen megélni az nem férfias. Pedig hogy a fenébe ne lenne az!
Aki tényleg azt hiszi, hogy a világgal az elnőiesedés a legnagyobb probléma, az téved. De én azokkal sem értek egyet, akik szerint a túl sok férfiasság a probléma a világgal. Sokkal inkább az a probléma a világgal, amit előttem már sokan úgy fogalmaztak meg, hogy smalldickenergy – kisfarokenergia. Mielőtt valaki félreértené: ez nem bodyshaming, nem arról szól, hogy azzal van a gond, akinek kicsi a pénisze. Lehet valakinek nagy a pénisze és mégis tele van smalldickenergy-vel, és lehet valakinek kicsi, és nyomát sem találod benne. Ez az energia arról szól, hogy az illető folyamatos kényszert érez a farokméregetésre. Akkor és attól érzi magát férfinak, hogy folyamatosan összehasonlítgatja a teljesítményét, ha mindig mindenben ő akar győztesként kikerülni. Ha folyamatosan frusztrált, ha másnak nagyobb, kényszert érez, hogy bizonygassa, mennyire kemény csávó. Ha minden a méret és semmi a minőség. És ezért aztán borzasztó ijedtséget és erőszakos dühöt vált ki belőle, ha egy olyan nővel találkozik, aki nem hajlandó alárendelt szerepben lenni.
Az egész világ kezd egy tesztoszterontól túlfűtött iskolai fiúöltőzővé válni, ahol sérült és törékeny maszkulin egók versengenek egymással és bántják a náluk gyengébbet. Az egész világ ennek a korlátlan növekedés ígéretét hordozó smalldickenergy-nek a bűvkörében rohan a szakadék felé. Azt gondolom, hogy a válságból kivezető útnak nem csak az lesz majd a része, hogy felfedezünk egy fenntarthatóbb gazdasági modellt, egy stabilabb demokráciát, egy szolidárisabb társadalmi berendezkedést. Hanem az is része kell, hogy legyen, hogy újradefiniáljuk, mit jelent nőnek és férfinek lenni. És ennek részeként (újra?) meg kell találnunk a férfiasságnak egy más ideáját. Ahol az érzelmek megfelelő kifejezése (ami nem jelent egyáltalán picsogást!) az erő, és nem a gyengeség jele. Ahol a hideg macsóság helyett inkább az apai (de nem apáskodó!) gondoskodás a menő.
Minden válság egy lehetőség is egyben.
