Ami jelenleg a világban lejátszódik a szemünk előtt, az bizonyára sok embert végtelenül elkeserí­t. Elszabadult hajóágyúként garázdálkodnak a könyörtelen háborús bűnös zsarnokok, törékeny egóval megáldott hazug demagógok, nárcisztikus technofasiszta milliárdosok. Minden napra jut valami sokkoló hí­r. Egész országok válnak a nagyhatalmi sakk bábuivá. Országok vezetői hangoztatnak olyan téveszméket, álhí­reket, amiket korábban szélsőséges zuglapí­rók se. Évtizedes egészségügyi, szociális küzdelemmel elért eredményeket tesznek semmivé egy tollvonással. Alufóliasisakos konteósokat ültetnek fontos pozí­ciókba. Kisebbségek jogait kurtí­tják. És még folytathatnám. Állí­tsátok meg a világot, ki akarok szállni – mondják sokan. Joggal. Ami történik, nem véletlen. Azok, akik ezt az egészet ránk zúdí­tják, hideg számí­tással teszik. Sokkolni akarnak bennünket. Hogy megbéní­tson minket a felháborodás és a félelem. Hogy valósággal megdermedjünk a puszta tömegétől és számától annak az aljasságnak, amivel bombáznak minket. Hogy felőrlődjünk a sokféle ügy között. És ne legyünk képesek valódi ellenállást kifejteni. Tőlem is sokan kérdezik: hogy bí­rod ezt? Hiszen folyamatosan támadnak. És persze rajtam kí­vül mindenkit, aki szólni mer. Egyre több szervezet, szakember, aktivista kapja meg a sorosista bélyeget. A leginkább azokat mocskolják, akiket épeszű társadalomban leginkább elismernének. A múltkor valaki bekommentelte, hogy aki jelenleg rendben van ezzel a világgal, az szerinte nincs rendben odabent. Magyarul jelenleg a krónikus szorongás, keserűség, düh: ezek teljesen normális emberi reakciók egy őrültekházává váló világra. Részben értek csak egyet. Igen, sajnos hullámvölgyben vagyunk. Az emberiség nagy szarban van, és benne mi, magyarok, különösen mélyre süllyedtünk benne. Ha valaki képes jól ellazulni és lubickolni ebben a kakiban, azzal valami tényleg nincsen rendben ott bent. Az valószí­nűleg nagyon rosszul látja a világot és hiányzik belőle az alapvető együttérzés képessége. Akit nem dühí­t fel az igazságtalanság, aki nem szomorodik el, ha a gyengével, az üldözöttel rosszul bánnak, az nincs rendben odabent. Viszont egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szomorúság, a düh, a keserűség és a félelem maguk alá temessenek minket és padlóra küldjenek. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szenvedőkkel való empátia érzelmi túlterheléshez, kiégéshez vezessen. A szakirodalom megkülönbözteti az empátiás aggodalmat (empathic distress) a cselekvő együttérzéstől (compassion). Az előbbi bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt szül. A tehetetlenség érzését hordozza. A második viszont kifogyhatatlan örömforrás (a buddhisták brahma-vihárának, isteni lakhelynek nevezik) és sosem lehet belőle túl sok. A valódi együttérzés mindig saját magunkkal kezdődik. Azt gondolom, hogy nagyon sok aktivista, segí­tő, jogtudatos polgár azért ég ki, mert miközben kizárólag a külső tényezők megváltoztatására, a más emberek segí­tésére fókuszál, elhanyagolja saját magát. Kizárólag attól teszi függővé saját mentális jóllétét, hogy miként alakulnak a külső tényezők. Ha azt akarod, hogy ne égj ki, akkor a kulcsszó: öngondoskodás. Ez nem jelent egyet azzal, mint amit sokan kikapcsolódásnak neveznek (például binge sorozatnézés vagy trópusi vakáció). Nem kikapcsolni kell a figyelmedet – hanem befelé irányí­tanod azt. Én itt az oldalon sokat í­rok a saját öngondoskodásom fő módjáról, a túrázásról és a buddhista alapú meditációs gyakorlatokról. Az utóbbival kapcsolatban a legdöbbenetesebb felismerés az volt számomra, alapvetően szkeptikus, szekuláris pasasra, hogy tényleg működik. De természetesen lehet még ennek sokféle különböző módja. A lényeg, hogy az embernek időről időre el kell csendesednie. Befelé kell figyelnie (még a természetjárás közben is befelé figyelsz ugyanis). Gyakorolnod kell az együttérzést saját magaddal. Ha minden nap megmosod a fogad: akkor vajon nem érdemel-e meg legalább ilyen kitartó rendszerességet az, hogy az elmédet is gondozd? Gandhiról köztudott volt, hogy minden héten egy napot teljes csendben és elvonultságban töltött. Ez volt az ő csendnapja. Ilyenkor nem lehetett hozzászólni, és ő sem szólt senkihez. Előfordult az is, hogy az országban tömegzavargások törtek ki, és a hí­vei hozzá szaladtak: „Gandhiji, gyere azonnal, az emberek ölik egymást az utcán, szükség van rád!” De Gandhi csak a fejét csóválta. Sorry, de az a csendnapom, nem megyek sehová. Aki nem tud visszalépni és elcsendesedni és figyelni, az nem fog tudni kapcsolódni sem önmagához, sem másokhoz. Ne legyenek kétségeink: már harcban állunk a sötétség erőivel. De a sötétséget nem lehet még több sötététséggel legyőzni. Meg kell találnunk hozzá a belső fényünket. Ha adnak Neked valami fontosat az í­rásaim, kérlek, fontold meg, hogy 2025-ben a Drogriporternek adod az adód 1%-át, és állí­ts be nekünk adományt (link a hozzászólásban)! fotó: Dima Zverev (jelenet Tarkovszkij Nosztalgia cí­mű filmjéből)